Az ide évben 2013. augusztus 5-11. között folytatjuk Szádvár tavaly megkezdett régészeti kutatását. Az ásatási munkákhoz várunk lelkes, kitartó embereket.
Nagyjából két munkatípus jöhet szóba idén nyáron is: egyrészt finomabb, lassabb, aprólékosabb kutató munka (itt a múzeumi munkatársak közvetlen irányításával kell dolgozni), míg a többi helyen a hét első felében nehezebb, köves omladékban kell majd lefelé
haladni. Ezt követően kerülhet sor az omladék alatt heverő padlók, falak, épületek, kapuzatok stb. aprólékosabb feltárására.
Az idei évi kutatási területei. (Fotó: Civertan Bt.)
Szombaton késő este csörgött a telefonom, így értesültem erről a tragikus hírről. Meghalt Szatanek József. Még sokáig nem tudom majd felfogni, hogy többé nem kérdezgethetem ki a Castrum Bene konferenciáján a horvátországi vártúráiról, boszniai kalandjairól. Pedig most májusban is készültem erre, elhihetik nekem. Szerette az életet. Hiszen amikor rákérdeztem, hogy nem fél az egykoron oly véres polgárháborúnak hadszínteréül szolgált Bosznia földjét taposni, mosolyogva válaszolt nekem. Csak oda megy el, ahol legeltetik a juhnyájat, ott már nem lehet éles akna.
Még a tavalyi esztendő folyamán jutott eszébe ifjabb Fidrich Tibornak és Bagdács Jánosnak, hogy a Kárpát-medence északkeleti térségében emelkedő középkori várak felkeresésére egy vártúrát szervezzen. A nagyszabású kirándulás részleteit a zord tél során az Internet segítségével töviről-hegyire megbeszélte a 19 főnyi létszámra bővült társaság. Az indulás estéjén nem sokat aludhattunk, hiszen az autóbusz éjféltájban indult meg állomáshelyéről, hogy szép sorban felvegye a jelentkezőket. Örömteli találkozást jelentett a régi ismerősökkel, az új arcokat pedig kíváncsian fürkészve foglaltuk el helyünket a kényelmes járműben. Miután órák hosszat robogtunk keleti irányban, végül elértük az országhatárt Beregsuránynál. Mivel ez már a schengeni határát jelenti az Európai Uniónak, jó órányi várakozást jelentettek a számunkra a különböző hivatalos szervek vizsgálatai.
Huszt várának bús düledékeinél a várbaráti csapat.
A második nap reggelén a lehúzott redőny rései között bekandikáló napsugarak ébresztettek minket. Ez jó jelnek vettük, ma sem kell a nagykabát a kiránduláson! Nagy csodálkozásunkra az Ungvárra vezető főútvonal jó minőségű volt, Mercedes kisbuszunk is vidámabban falat a kilométereket rajta.
Ungvár panoráma fotója, készítette: ifj. Fidrich Tibor
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék” – jutott eszembe Kölcsey Ferenc verse, amikor feltekintette a város feletti hegyet koronázó romra. Ide egy macskakővel lefedett, jó félórányi gyaloglás után jutott fel a lelkes kompánia. Engem leginkább a bujáki várra emlékeztetett a felsővári palotájának csonkjaival, de persze ötször nagyobb méretekben. Mivel még a növényzet burjánzása előtti időszakban kerestük fel, szerencsére átlátható volt a területe. Mert az egykori lakó és gazdásági épületek, olaszbástyák maradványai a nyáron már szinte elvesznek a zöldellő természetben. Sajnos a műemlék környezete igen szemetes. Felháborított minket a látvány: vajon milyen ember az, aki felcipeli magával a magas sasfészekbe az üdítőt, a konzervet majd azokat elfogyasztva, ledobálja a várfalakról? Hát nem a turisták közé tartozik, az bizonyos. Mert a turista védi a környezetét, nem szemetel, nem tépi le a növényzetet, onnan csak az emlékeit viszi el fényképen megörökítve. Nos a huszti vár is várvédőkre vár – szűrtük le a tanúságot.
Vasárnap felébredve, rádöbbentem, hogy ez már a kárpátaljai kirándulásunk utolsó reggelje. Mennyi minden történt velünk három nap alatt, oly sok történelmi helyszínt sikerült megnéznünk a lelkes csapattal! De a jó dolgok hamar véget érnek – töprengtem, miközben a szennyest pakoltam befelé a táskába. Még egy jóízűt reggeliztünk, hogy a hosszú útra megerősítsük tagjainkat, majd következett az érzékeny, de rövid búcsúzás a házigazdáinktól. Szentül megígértük, hogy fogunk ide még eljönni, ha lehetőségünk akad rá. Majd a buszon elfoglalva a megszokott ülésünket, a sofőr hazafelé irányította a kormánykereket. Azért még egy órányi kitérőt tettünk, hogy Beregszász városának szélén, a bevásárlóközpontban, mert lám már ilyen is akad Kárpátalján, mindenki feltölthesse tarisznyáját vásárfiával az otthoni kis családja számára. Bent a túlhűtött pultok között kormányozva a rácsos kiskocsikat, legnagyobb keletje a csokoládénak és a különféle sajtoknak, tubusos krémeknek volt, de erősen rácsodálkoztunk a méternyi nagyságú tengeri halra is. Talán nem mondok nagy újdonságot, de Ukrajnában, ugyanúgy, mint kis hazánkban, akinek pénze van, mindent meg tud vásárolni, ami szem és szájnak ingere.
Az utolsó hryvná-nkat is elköltöttük, mehetünk haza
Egy középkori vár több feladatot látott el sok évszázados fennállása során. Elsődlegesen az előkelő nemesi család számára biztosított jól védhető menedéket és kincseinek biztonságos tárházát. Másodsorban a várbeliek ellátását szolgáló váruradalom központjaként tekintettek rá. Ide szállították be a környező jobbágyfalvak népére kirótt földesúri szolgáltatásokat, élelmiszer és pénzbeli adókat. A feudális rend két nagy társadalmi rétege, a nemesek (földesurak) és a nemtelenek (jobbágyok) elkülönítésének napjainkig a jobb-rosszabb állapotban fennmaradt erődítmények jelentik a leglátványosabb tárgyi bizonyítékait. Akié a vár, azé a hatalom! – állapították meg a történészek teljes joggal. Az erős falakkal védelmezett várban strázsáló fegyveres katonaságnak parancsoló birtokos messze környék felé terjeszthette ki kardját, előtte hajolt meg a nagyrészt mezőgazdasági munkát végző lakosság. Így hát nem csodálható, hogy a várak históriája egyben a várostromok hosszú-hosszú sorát jelenti, hiszen mindenki igyekezett várat szerezni magának, ha pedig ez sikerült, máris a szomszéd várára fájt a foga.
Az időjárás kiszámíthatatlan szeszélye folytán, míg országunk nagy részét elborította a hóvihar, addig Szögliget községénél békesség fogadta a XIV. Vármentő Napokra érkezőket. Március 15-én reggel az emlékműnél sorakoztunk fel, ahol a felszólalók méltóképpen idézték fel a dicsőséges időket. Majd átvonultunk a közeli Művelődési Házba, mert ott egy időszaki kiállítást rendeztek be a település északi határában emelkedő középkori várrom, Szádvár kapcsán. A megnyitó kezdetét Tóthné Mihalik Katalin Szögliget Polgármester-asszonya, Gál-Mlakár Viktor a miskolci Herman Ottó Múzeum régésze és Bubenkó Gábor helytörténeti kutató és fotográfus rövid beszédei jelentették. Mindenki összegezte, hogy mit jelent neki Szádvár, hogyan kapcsolódik a településhez, annak lakóihoz.
A szádvári kiállítás megnyitója a szögligeti Művelődési Házban
Az egykori Bebek-vár területén 2006 óta végez vármentő tevékenységet a Szádvárért Baráti Kör tagsága és a hozzájuk csatlakozott önkéntesek hada. A kezdeti területtisztítás véget nem érő folyamata mellett idővel megindultak a várrom rogyadozó falainak állagmegóvását jelentő falazási munkálatok. Majd a Régészeti Hetek során a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembereinek irányításával megkezdődhetett a föld mélyének vallatása. Vajon milyen tárgyi emlékek maradtak hátra a sok évszázaddal ezelőtt Szádvárban élt emberek után? Régóta közhelynek számít, hogy a középkori szemétdomb a jelenkor régészeinek kincsesbányát jelent. Az alábbiakban a napvilágra került tárgyi emlékeknek egy szűk köréről, a pénzekről írnék részletesebben.
