Kedves Olvasó, az alábbi cikket – rendhagyó módon – nem egy, hanem három szerző nevével szignózhatjuk. Ezt azzal kell megindokolnom, hogy mindhárman olyan témáról írtak, amiben részt vettek az otóberi vármentés idején, így személyes tapasztalatukat tudták megosztani a nagyközönséggel.
Szomorkás, borongós, szemerkélős nap reggelén indultam haza Szögligetre, hogy Szádvár gyönyörű romjaihoz vezessem a Miskolci Hámori Waldorf Iskola lelkes csapatát. Félve néztem az érkező buszt, hogy vajon rajta lesznek-e a diákok, de a félelmem alaptalan volt közel 30 diákot és 5 kísérő pedagógust köszönthettem a buszmegállóban.
Mivel a 460 méter magasságú sziklaplatót koronázó Szádvár országunk északkeleti vidékén található, nem csoda, hogy a téli időjárás itt sokáig tartja a maga hadállásait. A téli fagy és hótakaró nem engedi a növényzet fejlődését, zord markából csak sokára szabadulhat ki. Amikor márciusban a Szádvárért Baráti Kör tagsága és önkéntesei oda érkeznek, még tartja magát a föld fagya, dermedt az egész táj.
Kedves Vármentők, Barátaink!
