Szomorkás, borongós, szemerkélős nap reggelén indultam haza Szögligetre, hogy Szádvár gyönyörű romjaihoz vezessem a Miskolci Hámori Waldorf Iskola lelkes csapatát. Félve néztem az érkező buszt, hogy vajon rajta lesznek-e a diákok, de a félelmem alaptalan volt közel 30 diákot és 5 kísérő pedagógust köszönthettem a buszmegállóban.

Az üdvözlés és a bemutatkozás után a csapatot ketté osztottuk Mihalik Ágostonné, Anikó néni segítségével. Az egyik csapat a helyi házasságkötő teremben berendezett, szádvári leleteket bemutató kiállítást tekintette meg, a másik csapatot a tájház udvarán lévő Szádvár maketthez vezettem, ahol elmeséltem a vár történelmét és ejtettem néhány szót a Szádvárért Baráti Kör megalakulásáról, tevékenységéről, rendezvényeinkről.

Rövid pihenőt követően a lelkes kis csapat nekivágott a 460 méter magas Várhegy meghódításának. A felfelé vezető út egy szakaszát a régi derenki úton tettük meg, majd erről letérve az egykori szekérút kőbe vésett maradványait követve indultunk tovább. A nehéz – néhol megerőltető – hegyi túra végén kis csapatunk elfáradt ugyan, de kárpótolt minket, hogy a hegy tetején napsütés fogadott minket.

A rövid pihenő és néhány falat elfogyasztása közben megtörtént a kötelező munkavédelmi előírások ismertetése. Ezt követően a lelkes diákcsapatot két brigádra osztottuk. Az egyik csapat a középső várban a Porkolábfal keleti oldalán található régészeti árok meddőjéből pakolták el a köveket, hogy jövőre ismét legyen hely folytatni a kutatást. Eközben a másik csapat a belső várban dolgozott a déli palotaszárny maradványainak belső oldalán irtották ki a jelentős lombtömegű gazt. Igazán büszkék lehetnek magukra, mert bár a munkára két óra állt rendelkezésre, a munkaterületek látványosan megszépültek.

Amíg a diákok szorgos hangya módjára dolgoztak, elkészítettem a már-már rituális szokásnak is nevezhető képem a kedvenc helyemen, a „Szépkilátó-bástya” előterében, ugyanis Szádvár nekem „szívem csücske, lelkem egy darabja”!

Délután két órakor kénytelenek voltunk abbahagyni a munkát, összepakoltunk és elindultunk a 374 lépcsőfokból álló lépcsőn lefelé az Alsóvár irányába, hiszen Szádvár megismeréséből ez az épületegyüttes sem maradhat ki. A lépcsőzés közben a diákok és az őket kísérő pedagógusok fogalmat alkothattak arról, hogy évszázadokkal ezelőtt hogyan működhetett a csiga szerkezete.

Kis csapatunk az erdei túraösvényeken és a régi derenki úton érkezett vissza szögligeti buszfordulóhoz, ahol a kellemesen elfáradt társaságnak már csak néhány percet kellett eltöltenie a busz érkezéséig. A búcsú perceiben látott mosolygós, kipirosodott arcokat felidézve biztos vagyok benne, hogy a diákok és az őket kísérő pedagógusok még sokáig emlegetni fogják ezt a kirándulást. Ezúton is köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve ellátogattak hozzánk és segítettek a vár megmentésében, bízok abban, hogy a jövőben még viszont látjuk őket Szádvár romos falai között!

Mihály Viktória