A középkori vár eszménye úgy él a Tisztelt Olvasó képzeletében, mint amelyik felhőket karcoló sziklaszirtet koronáz, pártázatos falai magasak, csúcsos tornyai pedig karcsúak. Ha Budapesten kimegyünk a Városligetbe sétálni, ott láthatunk is erre példát, hiszen az 1000 éves Magyarország ünnepségeire annak idején felépítettek ilyesforma épületekből egy csokorra valót {például az erdélyi Hunyad várának öregtornyát vagy a segesvári Óratornyot}.
Az országunk várbarátait összefogó Castrum Bene Egyesület idén májusban Baranya megye területén rendezte meg a szokásos, három napos tavaszi konferenciáját, immáron XXII-ik alkalommal.
Az elmúlt hétvégén a Szádvárért Baráti Kör meghívást kapott a Velencei-tó közelében fekvő Dinnyés községbe, ahol barátunk Alekszi Zoltán nagy lelkesedéssel és gonddal építette meg és fejleszti folyamatosan a Várparkot. Az alkalmat erre pedig az adta, hogy elkészült a legújabb ötlete alapján a Magyar Várkutatók Emlékháza, melyet a II. Országos Vármakett Kiállítás keretében nyitott meg.Ennek a faháznak a falán kaptak helyet azon személyek nevei, életük és tevékenységük rövid bemutatása, akik a magyarországi várkutatásban jelentősebb szerepet játszottak.
Számomra olyan a történelem, mint nagyapáméknál az udvaron lévő gyűrűs kút. Amikor gyermekként, minden szülői tiltás ellenére, odamerészkedtem és óvatosan belenéztem, a felsőbb részén minden apró részletet láttam. De ahogy lejjebb pillantottam, úgy vált egyre sötétebbé, egyre homályosabbá a kút alja, hogy végül elvesszen a koromsötétben. Most is ez jutott eszembe, ahogyan lelkes társaimmal egyetemben megkezdtük a IX. Vármentő Hetet (Régészeti Hetet) az Aggteleki-karszt meredek sziklacsúcsát koronázó Szádvár romjai között.
Mert ahogyan Gál Viktor, a miskolci Hermann Ottó Múzeum munkatársa, ásatásvezető irányításával nekiláttunk a kijelölt régészeti szelvényekben elbontani a méteres kőtörmeléket, úgy mélyedtünk le egyre inkább a „múltnak kútjába”.
A magyar történelem viharos évszázadaiban kissé járatosabb Olvasó előtt jól ismert, hogy a várak aktív időszaka, vagyis amikor még emberek laktak az épületeikben, oltalmat keresve meghúzódtak erős falaik mögé az a középkor, illetve az újkor időszakában kereshető. Amikor a Kárpát-medence karéjában a történelmi Magyarország létezett, a Magyar Királyság {latinul Hungariae Regnum} elnevezéssel. Ezt a nagy történelmi hagyományokkal rendelkező államot zúzta szét az 1920-as trianoni békediktátum. Ezután jött létre Magyarország a jelenlegi országhatárok mögé szorítva, mind területében, mind lakosságában erősen megcsonkítva.
Januárban jelent meg a szádvári honlapon a Schwendi Lázár generálisról szóló cikkem, amelyet néhányan erős kritikai hangokkal illettek. (Sőt egy érdekes kiegészítés is született a témakörben.) Jómagam igyekszem a régmúltról szóló írásaimban megtartani a pártatlanságot, mert ezt gondolom megfelelő hangnemnek. Hogyan, miképpen éltek és haltak a régiek? Hallgattassék meg mindkét oldal – tartom hitvallásomnak. Most sem akarom a „mundérom becsületét” védeni, csak azt jegyzem ide, amit a régi krónikákban olvastam.
Aki ismeri Szádvár históriáját, az jól tudja, hogy 1567 januárjában, az ostrom idejében Schwendi Lázárt csak a fürgesége mentette meg attól, hogy a szádvári védők le ne lőjék. No meg azok a diófák, amelyek mögé el tudott rejtőzni! De nem minden hadvezérnek volt ilyen szerencséje.
