2., befejező rész
Utazásunk során a diplomatica {oklevéltan} és sigillográfia {pecséttan} vizein evezve átjutottunk a XV. századba, annak is az első harmadába. Bebek Miklós 1433-as magániratában {jobb qlsó kép} a BUBEK név {fenti kép} már teljesen szabályos, álló B-betűvel történt meg. Pecsétje {bal alsó kép} pedig már tartalmazza az összes végleges címerelemet: alul a megdőlt pajzsot, benne a kettős kereszttel, felette a fazéksisakon lévő női fejet, kétoldalt az ívelt halakkal.
1. rész
Miután Szalonnai Pál nemes úr kapcsán alaposan belemerültem a levéltári kutatásokba, nagy kedvet kaptam, hogy megnézzem, vajon az évszázadokkal ezelőtt oly buzgón körmölt iratokban mit írtak Szádvár egykori büszke urairól, a Bebekekről? Mivel rengeteg információ zúdult rám, végül is be kellett látnom, hogy jobb lesz keresnem egy szűkebb témakört róluk. Így döntöttem el, hogy a Bebek főnemesi család nevének és címerének változásait tanulmányozom a középkor évszázadai alatt.
Bebek György sírköve, Tornagörgő
Engel Pál történész tézise szerint a középkorban épített várak eleinte a birtok tartozékainak számítottak, ugyanúgy, mint például a környékbeli jobbágyfalvak vagy az út- és révvámok. Éppen ezért a viharos magyar történelem miatt nagyon megfogyatkozott számú korabeli oklevelekben, a legtöbb esetben a birtokok határát meghatározni akaró hivatalos, királyi vagy egyházi tisztségviselők, meg sem említették magát az erősséget, hanem inkább a bejárások során jól észlelhető terepadottságokra koncentráltak, azokat jelölték meg írásaikban. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy a kirendelt hivatalnok és írnoka a tanúk és a szomszédos földesurak képviselőivel közösen bejárták az adott birtok határait, azt határjelzőkkel látták el, az esetleges vitás kérdéseket megtárgyalva. Könnyű belátni, hogy a földbirtokos által épített új várat kellő személyzettel és folyamatos élelmiszer küldeményekkel kellett ellátni egész fennállása során.
Az Esterházy-uradalom épületei
Két okból választottam az amerikai akciófilm címét az élménybeszámolóm élére. Elsőként büszkén hivatkozhatom rá, hogy immáron 30. alkalommal gyűltünk össze a Vármentő Napok keretében Szádvár megóvására. Másodsorban a tervünket igen sok egyeztetés előzte meg, így mondhatjuk hadműveleti akciónak is. A hosszú téli hónapokban tárgyaltunk a szállás és étkezés részleteiről, fogadtuk az érdeklődőket, visszajeleztünk nekik, bármilyen kérdésük merült is fel. Persze mindannyian izgultunk, hiszen a járvány miatt az elmúlt két esztendőben elmaradtak a tavaszi vármentések.
Magyar zászló Szádvár felett
A 16 esztendeje alakult Szádvárért Baráti Kör vármentő munkásságát eleinte a műemlék területét elborító bozótos ritkítása jelentette. Miután sikeresen felvettük a kapcsolatot a miskolci Herman Ottó Múzeummal, Gál Viktor régész irányításával nekikezdhetettünk a várrom területének kutatásához is. A föld ontani kezdte a tárgyakat, amelyek mindegyike a múltról vall.
Szádvári leletek – fotó: Bubenkó Gábor
Lehetetlen felsorolni, hogy milyen sokféle lelet idézi fel az egykori várlakókat. Azonban csak egyetlen tárgy az, amit pontosan egy emberhez lehet kötni, ez pedig Szalonnai Pál pecsétnyomója. Kíváncsiságomat ezért keltette fel, így hát megpróbálom róla a feledés pókhálóját lesöpörni.
Két olyan emberről írok most, akik az 1960-70-es évektől kezdve jelentős tevékenységet folytattak a médiában, hogy a nagyközönség előtt megismertessék a trianoni békediktátum miatt az országhatár szélére szorult középkori műemléket, Szádvárt. Nem rajtuk múlott, hogy dicséretre méltó szándékuk, vagyis Szádvár megmentése nem valósult meg akkoriban, arra egészen 2006-ig, a Szádvárért Baráti Kör megalakulásáig kellett várni.
