A magyarországi várbarátokat összefogó Castrum Bene Egyesület immár a XXVIII. vándorgyűlését tartotta meg az elmúlt hosszú hétvégén. A háromnapos konferenciának helyet adó épületben jelenleg a Kazinczy Ferenc Múzeum kiállításait lehet megtekinteni, amely az ország északkeleti sarkában lévő Sátoraljaújhely városát díszíti. Ide érkeztek meg a szélrózsa minden irányából péntek 13 órára a várakért rajongók.
Kazinczy Ferenc Múzeum
„My house is my castle” vagyis „az én házam az én váram” tartja az angol mondás, ami azon középkori évszázadokból származik, amikor még a nemes uraságok a váraikban laktak. Ez a mondás jutott az eszembe, amikor a Szádvárért Baráti Kör tagságában meghirdettük ezt a soron kívüli, tehát nem a szokásos márciusi, augusztusi és októberi időben megrendezendő programot. Az oka pedig prózai, a Nemzeti Várprogramban nagy költségekkel létrehozott fából készült „várbútorok” időnkénti védőfestékkel való bevonását meg kell kezdeni és a beindult csalánrengeteget meg kell nyesegetni.
Próbálom magam elé idézni, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt emberek kapaszkodtak fel a Ménes-patak völgyétől északra emelkedő nagy területű sziklaplatóra. Szekercékkel kivágták az ott emelkedő fákat, vésőkkel és kőtörő kalapácsokkal megrepesztették a sziklatömböket, így építve fel Szádvár első falait és épületeit. Az erődítmény ekkor vált emberöltők sokaságán keresztül lakóhellyé, az esztendő minden évszakában. Végzetét a XVII. századvégi Thököly-felkelés leveréseként a kapuin bemasírozó Habsburg-katonaság jelentette, akik a parancs értelmében lakhatatlanná tették az egykor büszke várat.
Justus van der Nypoort, 1686
A bibliai történet szerint az akkor még egynyelvű emberek Bábel városában meg akarták építeni az égig érő tornyot, hogy elérjék az Istent. Ő azonban ennek megakadályozására összezavarta a nyelvüket. Az emberek így már nem értve egymást, szétszéledtek a földön, így alakítva ki a sokféle nyelvű népeket. Szerencsére ez a történet nem bizonyult igaznak a SzBK által meghirdetett XXXIV. Vármentő Napokra 2024 márciusában. Pedig a várrom patronálása érdekében segítségünkre siető emberek tényleg sokfelől érkeztek Szögliget községébe.
Amikor 2007 márciusában a Szádvárért Baráti Kör tagsága és a hozzá csatlakozó önkéntesek Szádvár területén a II. Vármentő Napok alkalmával bőszen kaszabolták a beláthatatlan bozótost, hozzánk lépett egy munkás overálos idősebb úr kezében háromlábú állványra helyezett videó kamerával.
A “Szádvári Uradalom” őrizője és megörökítője
Talán emlékszik a kedves olvasó „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című film utolsó pillanataira, amikor az épület mélyére tolta a raktáros a viszontagságos küzdelemben megszerzett ókori ereklyét. Felmerülhet mindenkiben a gondolat, hogy a napvilágra került, régészek által kiásott tárgyak sorsa mi lehet? Jobb esetben végigmegy a múzeumi procedúrán: restaurálás és leltározás után kirakják a csillogó vitrinek egyikébe magyarázattal ellátva, hogy a látogató gyönyörködhessen benne. Rosszabb esetben viszont bekerül a múzeumi raktár mélyére, hiszen ismerjük a kulturális szervezetek pénzügyi helyzetét…
Vajon lehet ezen változtatni?
