Horváth Viktória: Egy hét a napos oldalon, avagy a 39.szelvény titkai

Az első pár lépés még könnyűnek tűnik, a lelkesedéstől fűtve szinte futva tesszük meg. A hátunkon, vállunkon, kezünkben, táskánkban cipelt szerszámok, vizesflaskák azonban hamarosan jelzik: hosszú még az út hegynek felfelé. Erőnket tartalékolnunk kell, hiszen vár ránk a kettős kanyar, a csalóka 400 m-es tábla, az „ördögszántás” kegyetlen emelkedője. Az egyik pihenő alkalmával meg is kérdezem magamtól: tulajdonképpen bolond vagyok én? Az év legmelegebb hetén, ahelyett, hogy strandolnék valahol a Balatonon, vagy hűs szobámban, nyugodt semmittevés közepette elmélkednék, eljövök ide, a világ végére, hogy megkezdjem önkéntes száműzetésemet egy várrom újjászületése érdekében.

Mi, akik szabadságunkat önkéntes munkával töltjük, valójában tényleg bolondok vagyunk azok szemében, akik még sosem jártak a szádvári Vármentő Héten, vagy sosem élték át a régészkedés örömét. Ám ez az előítélet megszűnik abban a pillanatban, ahogy az újonc elsőként vesz észre egy ezüstérmét vagy egy szép zöld mázas, virágmintás kályhacsempe töredékét, évszázadokkal azután, hogy egykori tulajdonosa utolsó pillantását vetette rá. Ezután őt is erőszakkal kell rávenni arra, hogy az óránkénti hőségszünetet betartsa, hogy eleget igyon. Természetesen ez minden „öreg rókára” is igaz, különösen egyik kedves szelvénytársamra, Vinis Zolira, aki egész délelőtt elfelejtett inni, mivel beszippantotta őt az egykor Szádvárban éltek felfedezni való világa, s bányászokat megszégyenítő módon és tempóban igyekezett felfedni a múlt titkait.

De ne szaladjunk ennyire előre! Azért jó még a hétfői munkakezdés előtt, vasárnap megérkezni Szögligetre, mert a délután és az este így a ráhangolódásé, a rég nem látott kedves ismerősök és új barátok összecsiszolódásáé, s nem utolsósorban a hagyományos szalonnasütésé. Megbeszéljük, kivel mi történt tavaly óta, s hol dolgozna idén, mit szeretne találni. Most augusztusban is jelentkeztek új önkéntesek, akik ekkor még meggondolhatták volna magukat, de szerencsére erre nem került sor.

A dolgos hétköznapok a korai keléssel, meleg reggelivel indulnak, hogy aztán emberfeletti erővel tegyük meg a 35 fok körüli hőmérséklettel még megnehezített várba vezető utat. Ahogy mennek a napok, a feljutás egyre könnyebb, azt vesszük észre, hogy hamarabb pillantjuk meg a vár déli oldalát, mint előző reggel.

Apropó, déli oldal…Hogy bolondságunk még érthetetlenebb legyen, társaimmal a tavaly megkezdett szelvényünket folytatjuk, melynek legfontosabb ismertetőjele, hogy a legmelegebb, a nap által folyamatosan tűzött déli oldalon található, bokrok és fák csak északról határolják… Szerencsére a legénység két erős tagja, Tokár Laci bácsi és Vinis Zoli csak arra várnak, hogy megfeszítsék a vitorlát (jelen esetben a ponyvát), és a fedélzet  (szelvényünk) láss csodát, árnyékba borul. (Szép az árnyék, de mindenki el tudja képzelni, micsoda dunszt alakult ki az egyre mélyülő szelvény és a ponyva között.)

Első feladatunk a tavalyi szelvény tükörképének, vagyis keleti oldalának lehatárolása, hogy a növények és a kőomladék elszedésével feltárulhasson az egyelőre még kérdéses helyiség egykori kiterjedése és mélysége. A korhadt fatuskókkal, gyökerekkel Dóczi Zsókával és Heissler Julcsival együtt harcolunk, míg a hatalmas köveket „kőnyűvő” Zoli, Laci bácsi és Lajos elnökünk hajigálja ki. Ha Zolit elszólítja beépített fémkereső-hangja, akkor a kidobott kövek száma erősen lecsökken, ám ekkor hathatós segítséget kapunk Bárdosi Nándi és Grecmajer Tamás személyében. Egyszer csak kezünk megáll, és egymásra nézünk: megvan a fal! Az omladék alatt ugyanis előbukkan egy szép szabályos sorba rendezett, eredeti helyén álló kőfal, melyet a helyiség keleti falával azonosítunk. Az öröm hatalmas, hiszen egy-két nap sosem szoktunk ennyit haladni. Az új felfedezés egyből kérdéseket vet fel régészünkben, Gál Viktorban, aki a tavaly megtalált nyugati boltozatindítás ellentétes párját remélte megtalálni a kőkupac alatt. Akárhogy is nézzük, a falsík egyenes, boltozat sehol. Talán a pusztulás során leomlott pont az a kősor, amit keresünk. Sebaj, ássunk tovább!

Mivel a kánikula elviselhetetlenné kezd válni, óránkénti hőségszünetet iktatunk be, ami alatt megpróbálunk két értelmes mondatot váltani a szomszédos szelvények legénységével. Az ásatást körbejárva elégedettséggel tölt el bennünket, hogy mindenhol egyre mélyebbre haladnak, egyre több mindent találnak. Kályhacsempe tekintetében bizonyos verseny kezd kialakulni, hogy ki talál szebbet, nagyobbat. Zoli időnként átnézi fémkeresőjével a meddőt, hogy a hőségtől kitikkadt szemek által otthagyott leleteket megtalálja. Viktor és hű bajtársai, Nándi és Dani folyamatosan járják a területet, agyalnak az újabb és újabb előkerült furcsaságokon, melyekkel az önkéntes régészek megörvendeztetik őket (remélem ).

 

Csákányozás, lapátolás közben sokat nevetünk, fogadjuk az arra járó ártatlan, még „Szádvár-szűz” turistákat, családokat, körbevezetjük a várba feltévedő csoportokat, remélve, hogy egy-egy lelkes tagjukkal a következő vármentésen ismerősként találkozunk. Csütörtökön Szádvár szakácsa, Szabó Miklós és segítői bográcsban főtt paprikás krumplival örvendeztetnek meg bennünket, melyet együtt, a fák lombjai alatt fogyasztunk el. Nagyon jól esett, köszönjük a kedvességüket!

Szelvényünkben Viktortól új feladatot kapunk: meg kell találnunk a helyiség egykori bejáratát. Görögnek a kövek, nyisszannak az ollók, koppannak a lapátok, de bejárat sehol. Újabb falszakasz már annál inkább: felszínre kerül a pince északi kőfala is. Adott tehát egy szép, szabályos, közel négyzetes helyiség, ép, másodlagosan felhasznált faragott kövekkel kiegészített falakkal határolva. Jönnek sorban az elméletek arról, hogyan juthatott be az 500 évvel ezelőtti látogató a pincébe. Beugrott, bemászott, létrát vagy csúszdát használt? Sajnos nem tudjuk kideríteni.

A hét végére néhány, az évszázadok súlya alatt megfáradt tárgyi emléket is találunk, többek között egy fél ágyúgolyót, késpengét, kályhacsempéket, rengeteg szöget, no meg két tiszta, fel nem használt lemezpénzt, melyekről bizton állítjuk: a hírhedt Bebek-hamispénzverde alapanyagai lehetnek. Meg is lódul a képzelet, már magunk előtt látjuk, ahogy Bebek Ferenc itt vereti hamis pénzeit, melyek használatát 1530-ban a tornai lakosokra rákényszeríti, jószág-és fővesztés terhe mellett.  A feltevés nem állhat messze az igazságtól, hiszen ha vertek is Szádvárban hamis pénzt, azt bizonyosan a belső várban, a kíváncsi szemektől jól elrejtve tehették. Reméljük, hogy egy nap fény derül erre a kérdésre is.

A megfáradt munkások délutáni tusolása és vacsorája a nap sarkalatos pontja, melyek után nap mint nap érdekes előadások hangzottak el. Saját kutatásaimról én is beszámolhattam, a felkérést ezúton is köszönöm. Sajnos a hét igen hamar eltelik, ám a munka korántsem ér véget. A múzeum a rengeteg új információt, a résztvevők pedig a kellemes élményeket kell, hogy feldolgozzák a következő időszakban. Októberben ismét vármentés, ezúttal a „megbokrosodott” várat kell lecsillapítanunk. Segítő kezekre most is szükség lesz, cserébe pedig magunkba szívhatjuk az őszi erdő illatát, a téli pihenőre készülő, gyönyörű táj látványát.

A 39. szelvény legénysége volt: Császár Ida (kicsit), Dóczi Zsóka, Grecmajer Tamás, Heissler Julianna, Kovács Lajos, Tokár László, Vinis Zoltán és Horváth Viktória.