Legidősebb tagtársunk után következzék a legfiatalabb bemutatkozása, aki kiskamasz volt egyesületünk alakulásakor, időközben azonban a szemünk láttára nagyszerű, nagyszívű, segítőkész ifjú hölggyé cseperedett.  Következzenek Mihály Viktória gondolatai, élményei!

1. Kérlek, mesélj magadról, mit csinálsz, mikor épp nem Szádvár megmentésén dolgozol?
Mihály Viktória vagyok, 22 éves szögligeti lakos, amikor éppen nem a hegyet próbálnám egy kicsit megkoptatni, hogy könnyebben fel lehessen menni, akkor itt helyben a faluban dolgozom. Jelenleg időseket ápolok, s mivel nem ez az eredeti végzettségem, éppen tanulok is. Gyógypedagógiai asszisztensként végeztem, s szeretném idővel folytatni efféle tanulmányaimat is.

2. Meséld el, mikor és hogyan kerültél először kapcsolatba Szádvárral?
Igazából, már egészen kis koromban, hiszen helybéliként sokszor kirándultunk fel a hegyekbe. Mégis először komolyabban akkor kerültem kapcsolatba magával Szádvárral és a Baráti Körrel, amikor még a megalakulás elején hirdettek a faluban egy tábort. Több helyről jöttek el fiatalok, még a határon túlról (Szlovákiából) is. A Szalamandra-házban szálltunk meg, napközben kirándultunk, vagy éppen a régészeti kutatás során feltárt leleteket takarítottuk meg, hol kisebb, hol nagyobb lelkesedéssel. Aztán a következő táborra én toborozhattam össze a „csipet csapatot”. Először viccesnek találtam, hogy a saját falumban táborozzak, de ma már nagyon örülök, hogy úgy döntöttem, kimegyek. Hiszen az évek során ez a kis csapat szinte a második családommá vált!

3. Mikor döntöttél úgy, hogy egyesületi tag leszel?
Igazából én mindig is tagnak éreztem magam, ha nem is egyesületi tagnak, de ennek a „nagy családnak” a tagjának. Végül is 2015 márciusában döntöttem úgy, mivel keresőképessé váltam és így már vállalni tudtam ennek a tagságnak a pénzbeli vonzatait is, hogy szeretnék hivatalosan is taggá lenni. Úgy gondoltam, helybéliként jelen kell lennem, mivel a falu sajnos kiöregedő félben van, nekünk, akik még itt vagyunk, kell tennünk azért, hogy ne tűnjön el a falu szépsége.

4. Tagjaink döntő többsége az ország más tájain él, mégis, időről időre ellátogatnak ide, hogy részt vegyenek a vármentéseken. Téged mi motivál arra, hogy szabadidődet ne pihenéssel töltsd, hanem útra kelj, sarjazz, lapátolj és követ hordj velünk?

Valamilyen szinten úgy gondolom, egyfajta kikapcsolódás is ez, a hegy tetejéről minden évszak gyönyörűségét megcsodálhatom. Másrészt viszont szeretek ismerkedni, barátokat szerezni, kapcsolatokat építeni és ez remek alkalom erre is. Nem utolsó sorban pedig, mindig érdekes dolgokat tudhatunk meg, arról a helyről, ahol élünk, a múltunkról, a mondákról. Minden évben izgalommal tölt el, hogy a Vármentő hét alkalmával, vajon mi újat fedezhetünk fel, milyen funkciója lehetett az egyes épületeknek, stb…

5. Az egyesület fennállása alatt számos vármentő rendezvény került megrendezésre, valamint jelentős eredményeket értünk el a vár megmentése terén. Te melyik eredményünkre vagy a legbüszkébb, melyik rendezvényünk a legemlékezetesebb?

Igaz, hogy ez alatt a szép idő alatt számos díjat, emlékérmét, pályázatokat és kiadványokat is nyertünk, illetve készítettünk. Én mégis, a legeslegbüszkébb arra vagyok, hogy 2014. májusában megszervezhettük a Castrum Bene Egyesület XX. vándorgyűlését. Az, hogy ebben a kis faluban mennyire nagy összefogás volt, azért, hogy ezek az emberek a falu és a vár jó hírnevét vigyék tovább. Jó volt együtt dolgozni és látni azt, hogy, ha igazán akarunk valamit, semmi se lehetetlen. Hogy, milyen zökkenő mentesen megoldottuk azt, hogy ennyi ember számára szállásokat, étkezéseket, programokat, kirándulásokat biztosítsunk. Mindenki beleadott anyait, apait. És úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb, mert amíg van hitünk és akaratunk, addig minden akadályt könnyedén vehetünk. Szerintem talán még a mai napig is emlegetik vendégszeretetünket.

6. Szerinted mik azok a kihívások, melyekkel az egyesület szembe kell, hogy nézzen a jövőben?
Hogy képzeled a Szádvárért Baráti Kör következő 10 évét?

Igaz, hogy most egy kicsit ez a túlrohanó világ sok ember távozását jelentette egyesületünkből, de bízom benne, hogy sok hasonló szellemű, és tenni akaró ember csatlakozik a további sikereink eléréséhez. Ehhez nekünk, a még meglévő tagoknak kell össze fognunk, és olyan emberekkel, szervezetekkel kapcsolatokat építenünk, akik segíteni tudnák munkánk nagyobb szintű előrehaladását.

Nos, én mindenképpen szeretném, ha a „vár” a későbbiekben sem hasonlítana abban a többihez, hogy autóval könnyen megközelíthető legyen. Örülnék, ha örökké megőrizhetné azt a szépségét, hogy meg kelljen mászni a hegyeket, látni a természet által készített nyomokat, (pl: évezredes szekérút) és élvezzék a túra szépségét.
De mindenképpen szükséges lenne az eredményesebb munkához, egy esetleges lanovka megépítése, amivel az eszközöket könnyebben felvihetnénk a hegyre, a tisztításokhoz, a régészeti feltárásokhoz és állag megóvásokhoz.

Nagy szerencsénkre sikerült a Nemzeti Várprogramba is belekerülnünk, igaz csak a későbbi 3. ütembe, (2017-18) de így legalább van időnk jobban kidolgozni, hogy mi is az, amit igazán szeretnénk, amire szükségünk van, és ami mindenképp nagyot lendítené előre a későbbi munkálatainkat. Szóval a vár lépésenkénti felépülését képzelem el.

7. Ha elhelyeznénk egy időkapszulát Szádváron, amelyet 2050-ben nyitnánk ki, mit helyeznél el benne? Lenne esetleg olyan gondolat, amit megosztanál a következő generációkkal?

Egy kisebb albumot, fényképekkel és néhány mondattal, jó tanáccsal; a kezdetektől addig, amit elértünk. Illetve rengeteg kitartást, lelkesedést és energiát, ahhoz, hogy ne adják fel, és ők is tovább tudják vinni, adni, és megmutatni az utókornak ezt a gyönyörű örökséget. Mert büszke vagyok rá, hogy ilyen csodálatos helyen nőhettem fel!