Egy igaz várbarátnak minimum katarzis érzés, hogy kedvenc várában saját két kezével tehet azért, hogy az ágyúzást átélt falak tovább fennmaradjanak, vagy egyszerűen csak kilátszódjanak a rekettyésből. Így voltam ezzel én is. Szép emlékek jutnak eszembe, mikor éppen hét éve a vár déli oldalán csatárláncba állva nekivágtunk a turistaúttól a várfalig tartó hegyoldal sarjazásának. Remek hangulat volt, mindenki mindenkit cukkolt, hatalmas életigazságok és viccek cseréltek gazdát, s titkon mindenki a másikat figyelte, hogy előrébb vagy hátrébb jár a hegyoldalon, mint ő. Fürkésző szemek vizslatták a domboldalt, hátha a következő kő alatt lesz egy puskagolyó, egy elhagyott pénzérme, s ez a folyamatosan jelen lévő endorfin-érzés képes volt megtörni azt a monotonitást, ami ezt a munkát jellemzi. Eszméletlen, hogy mennyi sarja van egy bokornak! A tavaly levágott és elszáradt csonkok még mindig mérgesen néznek rád, te pedig már a fiatal hajtásokat aprítod.
Sarjazó népünk győzni fog! :)
