Augusztus 2-án délután egyre több autó verte fel a port az Aggteleki-karszthegység vadregényes hegyei között megbújó Szögliget községbe vezető országúton. De ezen nincsen semmi csodálnivaló, hiszen már sok esztendő óta ilyentájt tartja meg a Szádvárért Baráti Kör a Vármentő Hetét, pontosan számba véve, most a 12. alkalommal.

A gépjárművek egymás után hajtottak be a Nyárádi Major jól ismert kapuján, ahol a várbarátok nagy örömmel üdvözölték egymást. Hiszen régóta nem láttuk a többieket, a világméretű koronavírus járvány miatt elmaradt a márciusi vármentés. Egészen későig kitartottunk a nulladik napi estén szokásos szalonnasütéssel elfoglalva, belebámulva a tűzbe, felemlegetve a közös élményeinket.

Hétfőn reggel aztán a „tettek mezejére”, akarom írni a „tettek várhegyére” léptünk, vagyis a településről kiautóztunk a Ménes-patak völgye fölé tornyosuló 460 méter magas hegycsúcs északi oldaláig, a Várkertig. Ide a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram által kiírt pályázatot elnyert kivitelező gondoskodása által zúzottkővel felszórt földúton jutottunk el. Nagyon elkényeztetettnek éreztük magunkat, hiszen egy hadseregnek is elegendő szerszámainkat {csákányok, lapátok, ásók, seprűk, rosták és egy furik = talicska} a Várhegy csúcsára építőanyagot felrepítő felvonó, általam „lanovkának” becézett kosara juttatta fel, így könnyítve a vármentő sorsunkon. Miután felballagtunk az ódon kőfalak közé, meghallgattuk a munkavédelmi oktatást és aláírásunkkal igazoltuk, miszerint mindenki a saját felelősségére tevékenykedik. Hiszen a meredek hegyoldalban, ingatag kövek között nagyon figyelni kell a magunk és mások testi épségére.

Gál Viktor régész, a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembere ismertette velünk a feladatokat, két részre osztva a lelkes vármentő csapatot.

Az egyiknek a nyugati várudvar talajába mélyülő pince {egykori várkocsma?} már esztendők óta zajló kutatását szabta feladatul.

Mivel jómagam a Szádvár délnyugati objektumának titkait fürkésző csapatba sorakoztam, az alábbi élménybeszámolóban csakis erről a helyszínről írnék. De előbb a Kedves Olvasóval szeretném tisztázni a „torony” és a „bástya” közötti elnevezések különbségeit, mert a köznyelvben erősen összemosódott, pedig jelentősek az eltérések eme várépítészeti megnevezésekben. A kora középkorban a várak tornyait magasra húzták fel, de vékony falvastagságban. A védők célját egyértelműen a magassági fölény elérése jelentette, hogy onnét fentről a nyílvesszők, lándzsák és kövek gyilkos áradatával ritkítsák a rohamozó ostromlókat. A támadók legfőbb várromboló fegyvereit a katapult {hajítógép} és a faltörő kos jelentette. Miután azonban a puskapor feltalálásával megjelentek a hadszíntereken az ágyúk, azok eleinte kő, majd később vasgolyóbisai röpke pillanatok alatt halomra döntötték a lovagvárak vékonyfalú tornyait. A korabeli hadmérnökök törték a fejüket a védelem fokozásán, amire végül a bástyák alkalmazásával adták meg a választ. A bástya olyan védőmű, amely nem emelkedett magasra a falak közül, viszont sokkal nagyobb méretével kellő helyet tudott adni az ágyúknak, míg megnövelt falvastagságával ellent tudott állni az ellenséges lövedékeknek is.

Szádvár esetében szerencsére rendelkezünk XVII. századi alaprajzokkal, amiket a régen élt hadmérnökök vettek fel bejárva az akkor még teljes épségben álló erődítményt. Azon pedig a délnyugati sarkon egy nagyméretű, kör alaprajzú bástyát, korabeli nevén „rondellát” ábrázoltak. Viszont egy közelmúltbeli, pontosan írva 1965-ös felmérésen sokszögletű védőművet vetettek a rajzpapírra a felmérők. Nagy kíváncsisággal vetettem magamat a bozótirtásnak, hogy kiderüljön, kinek volt igaza, vajon kerek vagy szögletes ez az építmény? Bástya vagy torony?

Legelőbb a területről ki kellett vágnunk a magasra nőtt bozótost, hogy aztán csákánnyal fellazítva a talajt, eljuthassunk kívánt célunkhoz.

Míg az előkerült köveket gondosan félreraktuk, hogy majd felhasználhassuk az állagmegóváshoz, addig a törmeléket, annak fémkeresővel való átvizsgálása után, a Várhegy alsóbb részére terítettük szét. Bátran leírhatom, hogy ez a történelmi helyszín ontotta magából a leleteket, a kerámiák {edények és kályhacsempék} mellett állatcsontok, de még egy összerozsdásodott fogó is napvilágra került. Numizmata szívemet pedig az ezüstérmék sokasága dobogtatta meg.

Az időjárásra írhatnám, hogy szépen sütött reánk a Nap, de az az igazság, hogy szaharai forróságban kellett nehéz fizikai munkát végezni, így a vármentők, mint „tikkadt szöcskenyáj”, gyakorta mentek fel vizet inni és hűsölni kissé.

Ekkor került sor a szépen kivitelezett új „szádváras” pólók és sapkák szétosztására.

Persze esténként a láblógatás mellett ismét sort kerítettünk előadásokra, először régi pénzekkel kapcsolatban Szatmári Tamás, Győrfi József és Fejes Erik mutatta be kicsi, de fényes kedvenceit.

Kedden Sági Gábor a Balaton-felvidéki, általuk patronált Zádorvár felfedezéséről, míg szerdán Gál Viktor régész Szádvár 2018-ban elért régészeti eredményeiről mesélt az egybegyűlteknek. A csütörtöki napon, a szádváros csapatot régebben segítő Kosdi Attila építészmérnök ismertette a regéci vár általa tervezett részleteit. Mindannyian elismerően bólogattunk, hogy bizony más középkori várak esetében is „nehéz a vármentő élete”, sok akadályt kell elhárítani, hogy elérjük célunkat az adott műemlék megóvását az utókor számára.

A Vármentő Hét alkalmával ismét lehetőséget biztosítottunk a kirándulók számára, hogy ingyenes várvezetésünkkel megismerjék az egykori Bebek-várat. Ha pedig adományaik által, amiért váras füzethez és váras hűtőmágnesekhez juthattak, anyagilag is segítették a munkánkat, azt nagyon szépen megköszöntük.

Végezetül ideszúrnám, hogy a délnyugati objektum kerek alaprajzú bástyának bizonyult, tehát a XVII. századi hadmérnököknek lett igazuk. Annak kutatása pluszban megajándékozott minket egy pincebejáróval {Vigi-pince}, amelynek feltárása még a jövő zenéje.

A csodálatos panoráma miatt elneveztem a délnyugati bástyát „Szépkilátó-bástyának”, ha valaki arra jár, bizonyára egyetért velem.

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás
Szerk: SzBK