A zarándokút, ezen belül a karácsonyi zarándoklat a szádvári uradalom területén középkori hagyományokra vezethető vissza. Ennek hangulatát szeretnénk visszaidézni évről-évre, a hagyományőrzés jegyében.

A szádvári uradalomhoz hozzá tartozott többek között Derenk, Szilice, Jablonca település.

Derenkről az első feljegyzés 1415-ből való, amikor Zsigmond király Bebek Imrének adományozta Szádvárral együtt, mint Szádvár tartozékát. Akkor Derenken 23 jobbágyporta volt. Várjobbágyok voltak, akik kötelező munkával dolgoztak a vár külső és belső szolgálatában. 1526 után Bebek család birtokolja Szádvárt és a hozzá tartozó falvakat, így Derenket is. A vár kiszolgáló személyzete a falu lakóiból került ki. Cselédek, szolgálók jártak fel nap, mint nap, hogy ellássák feladatukat a várban.

Szádvárt a korabeli okiratok és dokumentumok derenki várként emlegetik, de nem csak azért, mert lakói a várat szolgálták, hanem mert területileg mindig is Derenkhez tartozott. Amikor Derenket a kitelepítés után Szögligethez csatolták és romfaluként a tartozéka lett, akkortól vált Szádvár szögligeti várrá. Pesty Frigyes helynévtárában 1864-ben – és az ez idő tájt készült térképeken is – Derenk határai a következők: nyugatról a Lízina forrás, északról a Kecskés-tető, délről a Tetves-kút,  a hozzá tartozó rét, illetve Ménes patak, keletről Vidomáj-puszta, Hosszútető és a Vár, a kertjével együtt.
Szádvár egyértelműen derenki vár volt egészen 1943-ig.

Derenket az 1700-as évek elején a nagy pestisjárvány teljesen elnéptelenítette, ezért a szádvári uradalom földesura, Eszterházy gróf, szepességi górál jobbágyokat telepített Derenkre. Fatemplomuk kicsiny és zsindelytetős volt. Jó pár házasság köttetett itt is, de a derenkiek mégis nagyon sokszor a jabloncai templomba jártak át. Nagyobb ünnepek alkalmával pedig mindig csoportosan, templomi lobogóval, énekelve mentek a hegyen keresztül oda át. 1867-ben, az Andrássyak támogatásával építtette meg három község, Jablonca, Szilice és Derenk a jabloncai templomot.

Jablonca határában található Sólyomkő vára is. A 13-14. század környékén kb. 100 év lehetett, amikor szoros kapcsolatban állhatott Szádvárral. A két várat összekötő szekérút nyomait máig fel lehet lelni a vadonban. Ezek az utak máig ott bújnak az avar alatt, a derenki erdő mélyén. Néha-néha megmutatják magukat, majd ismét elvesznek. De ha figyelmes utazó járja és érdeklődéssel, figyelemmel van iránta, akkor megmutatja magát és szőnyegként terül lábai elé az elveszett történelem. Történelem, hiszen ezt az utat járták őseink is, megannyi kalandos útjuk során. A derenki utak, ha mesélni tudnának… Bizony sok mindent láttak az évszázadok alatt! Látták a Fekete-erdő és a Szörnyű-völgy kegyetlen gyilkosait, a Sólyomkő zsiványait, Szádvár lovagjait, Patócsy Zsófia utazásait, Horthy Miklós vadászatait.

A Vidomajon haladt keresztül például. az egyik jelentősebb kereskedelmi és hadi út Kassa illetve Krakkó felé. Igaz, sokszor meg kellett küzdeni a hegyek magasságával, de még mindig jobb volt, mint elsüllyedni a Bódva- völgyi mocsaras vidékeken. Derenkről több úton lehetett eljutni egyik faluból a másikba, attól függően, hogy kinek milyen intézendője volt.

A legközelebbi település Jablonca volt, de az Trianonnal, 1920-ban Csehszlovákiához került és bár 1938-ban még pár évre visszakerült az anyaországhoz, de 1945-től visszaállt az 1938-as év előtti állapot. Jelenleg Szlovákiához tartozik (szlovákul: Silická Jablonica).
Jablonca temploma nem a legrégebbi a környéken, de a műemlékvédelem szerint Gömör legérdekesebb katolikus temploma. Csak kétszer tartanak benne évente misét. A Péter-Pál napi búcsúkor és Szenteste. Ennek az az oka, hogy az építtető három település közül Szilice 20 évvel a templom elkészülte után saját templomot építtetett, Jabloncán pedig már csak pár család maradt katolikus, Derenket pedig 1943-ban áttelepítették, így gyakorlatilag megszűnt.

A határsáv miatt Derenk csak engedéllyel volt megközelíthető. Sok év alatt a természet teljesen visszahódította a területét. Ahol régebben a hegyen jó kaszálók, legelők voltak, mostanra elvadult bozót, áthatolhatatlan vadon burjánzik.

A 2007-es schengeni egyezmény a határok átjárhatóságáról döntött. Ekkor jutott először eszembe, hogy megkeresem és nem hagyom feledésbe merülni ezt az utat.

Jabloncán az idős emberek még emlékeztek az útra, a hegyről lejövő derenki emberekre. Várbikkesi útnak mondták, “és hogy olyan, de olyan szép volt, amikor Szenteste jöttek a derenkiek templomba, és már a hegy tetején, mint a szentjánosbogarak világítottak, egyre közelebb és közelebb a lámpásukkal”.

Elhatároztam, hogy Szentestén Derenken keresztül elzarándokolok a templomba!

Mi a szép ebben? Hogy több mint hetven év után a holtak falvának mondott Derenk földjén, Szentestén ismét felhangzik a Mennyből az angyal. Elhozzuk a Betlehemi lángot, a szeretet lángját Derenkre.
Majd tovább a hegyen, a határon át a túloldalra is. Megmagyarázhatatlan, és felemelő érzés Szentestén a titokzatos éjszakai erdőben az őseink útját járni. A nagy sötétségből megérkezni a ragyogóan kivilágított templomba.

Először 2013-ban gyalogosan, másodmagammal, 2015-ben már hárman gyalogosan, és többen kocsival érkeztek a szentestei éjjeli misére. A korábbi években egyre üresedő templom szinte megtelt, a derenki-jabloncai szent estére egyre többen látogatnak el, így az 1943-ban megszakadt derenki szép zarándokút talán ismét hagyománnyá válhat.

Az alábbiakban zarándoktársam szívből szóló élménybeszámolója olvasható:
Szeretem kutatni, felidézni és főképpen megélni a múltat, így a Bubenkó Gábor 3 évvel ezelőtti zarándoklási ötletének őszintén megörültem. Ezen a szent szeretet ünnepen őseink lábnyomát taposhatom végig, ahogy karácsony éjszakáján lobogók alatt, mécsesek fénye mellett karácsonyi szent imák és énekektől emelkedett lelki állapotban mentek a jabloncai templomba éjféli misére, megünnepelni a kis Jézus születését. Az élmény nem okozott csalódást. A ködös, sötét éjszakában, amikor elkezdtük a karácsonyi éneket énekelni, elkezdett gondolatomban megelevenedni a derenki karácsonyi hangulat.

Szinte láttam és hallottam a kántálókat, ahogy felkeresik Derenk házaiban a kis családokat. Aztán elindultunk Derenkről Jabloncára. Vittük a betlehemi lángot rokonainknak – barátainknak.

Jabloncára érve a templomban nagy szeretettel várt minket a plébános úr és a hívek. Átadtuk a szeretet lángját, és egy szentmise kertében örültünk együtt a kis Jézus születésének és az egymással való találkozásnak.

Immár harmadszor éltük át ezt az érzést zarándoklásunk során, amit szándékunkba áll tovább őrizni. Az első zarándoklásunkkor néhány lélek vett részt a szentmisén, de a harmadik alkalomra már majdnem megtelt a templom emberekkel és szeretettel.

Isten segítségével, elődeink emlékére, újra elvisszük a szeretet lángját, hogy emlékezzünk és együtt örüljünk!

Videó:
Zarándokút, 2015

Szöveg: Bubenkó Gábor, Miliczki Imre(az SzBK tagjai)
Fotó: Bubenkó Gábor
Szerk: SzBK