Gyermekkorom kedvenc írója, Jack London örökbecsű regénye jutott az eszembe, miközben a XVII. Vármentő Hét apropója miatt kezdtem pakolászni a hátizsákomba. Hiszen nekünk, a Szádvárért Baráti Kör tagságának és a hozzánk csatlakozó lelkes önkénteseknek az egykori Bebek-vár egy hétig tartó kutatása kiszakadást jelent a szürke hétköznapokból, a robotolásból a munkahelyeinken. Nagy kalandunk vasárnap délután kezdődött el, amikor megérkeztünk a hegyek oltalmazta Szögliget községébe és elfoglaltuk szállásainkat.

Rövidesen már üdvözöltük is egymást a Zöldike vendégházban, amit kineveztünk a közösségi helyünknek. Itt tartottuk meg a hagyományos esti szalonnasütést, amikor a régi vármentők és az újak találkoztak és megismerkedtek egymással.

Hétfő reggel sietnünk kellett testünk táplálásával, mivel a falu főutcáját aszfaltozni kezdték a beérkező munkások  hatalmas gépeikkel. Így már nyolc órakor a Ménes-patak összeszűkülő völgyében haladtunk észak felé, hogy aztán a Várkert szokásos parkolójából vagyük lépteinket a Csiga vaskos kőfala felé. Itt kezdődött a neheze, hiszen le kellett győzni a híres-hírhedt 374 fokos lépcsősort. Bizony jól tette Kelemen Bálint építész, hogy időnkénti pihenőpadokat tervezett, mert nagy szükségünk volt rájuk! De aztán felülkerekedett a mindent legyőző akarat, feljutottunk a 460 méter magas Várhegy széles platójára.

Miután a szívdobogásunk visszaállt a normális helyzetbe, Gál Viktor régész a Miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa ismertette a lelkes vármentő csapattal a balesevédelmi szabályokat, aminek ismeretét az aláírásunkkal igazoltuk.

A tényleges munkára kisebb csapatokra bontakoztunk és a tavaly elkezdett régészeti szelvényekbe vonultunk. Jómagam a középső vár déli falához támaszkodó, a korabeli inventárium {várleltár} szerint kovácsműhelynek tartható helyiséget kutattam tovább a társaimmal. Más csapatok a nyugati területet elfoglaló hatalmas Sibilla-pince lejáratát vagy éppen az északi kőfal oldalán keresték a régmúlt titkait. A „hétpróbás“ régi vármentők segítették az újakat, hogyan tudjanak a szerszámokkal könnyen bánni a napi munkában, ami bizony a hétfő délután kivételével erősen tűző Nap sugarai mitt mindenkit alaposan kifárasztott.

De a csákányütések, a végtelen lapátolások és szitálások hatására a történelmi helyszín földje megadta magát, mélyéből ontani kezdte a régi várbeliek tárgyait. Csak néhány példát sorolva, napfényre került egy keréklakatos puska felhúzó szerkezete, egy hatalmas kulcs, ezüstpénzek sokasága és persze az elmaradhatatlan kályhacsempék is újabb darabokkal örvendeztettek meg minket. Mindannyian lelkesen dolgoztunk, óriási hangyabollyá változtatva az ősi falak környezetét.

Ugyanilyan fontosnak tartottuk a Nemzeti Várprogram idejében létrehozott faanyagoknak az időjárás elleni védelmét impregnáló anyagokkal. Mivel jómagam bevállaltam az erősségben elrejtett geoláda patronálását, ott is rendezkedtem. A Várhegyre felkapaszkodó kirándulók meglepődve észlelték, hogy az általuk világvégi, kihaltnak hitt műemlék mennyi élettel telítve nyüzsgött. A számukra természetesen ismét ajándéktárgyak sokaságát kínáltuk fel, amelyek által a felvállalt feladatunkat, Szádvár megmentését az utókornak segíthették.

Bizony már 19. esztendeje ezért gyűlik össze a Szádvárért Baráti Kör tagsága rendszeres időközönként! Hétfő este folytattuk le a tisztújító Közgyűlésünket, ahol titkos szavazással többek között a leköszönő Kovács Lajos utódjául megválasztottuk Elnöknek Dobos Jánost. Megköszönve az elődjének áldozatos 12 évét, legalább ugyananyi időre való sikeres munkát kívánunk az utódjának is.

A Várhegyről való délutáni levonulást követően miután lemostuk magunkról az évszázados port, az ínycsiklandozó vacsorát feltálaló Nagy Róbert szakács {ezer köszönet neki!} ételkölteményei után a szokásos előadások képkockái peregtek le a szemünk előtt. Így csak szűkszavúan írva naponként került sorra Koleszár Krisztiánnak a szádvári sörfőzésről, Fürjes János tanár úrnak az Európa regélő várairól, Hardi Gergő Imre tanulónak a műemlékek modellezéséről, valamint e cikk szerzőjének a Hunyadi-sorozat várait bemutató előadása. Bátran leírhatom, hogy az érdeklődők újabb információkkal lettek gazdagabbak.

Összefoglalva a XVII. Vármentő Héten rekordszámú résztvevő {58 főnyi!} vett részt, külön is kiemelve a Hild József Építőipari Szakközépiskola elmaradhatatlan diákjait. Akinek felkeltettem az érdeklődését a nemes célú, de nehéz szádvári vármentés iránt, annak ajánlhatom a figyelmébe az októberi programunkat. Jöjjön el és találkozzunk Szádvárban!

Szöveg és képek: Szatmári „Nagyon Várbarát“ Tamás