Bubenkó Gábor: SZÁDVÁR – LEGENDÁK NYOMÁBAN

Sok víz lefolyt a Ménes-patakon, mióta gyermekkoromban édesapámmal az egykor volt Szádvári Uradalom erdőit jártuk. Hallgattam az erdő susogását, s ahogy a várkerti szekérúton ballagtunk, mintha minden falevél és fűszál megelevenedve súgta volna fülembe a régmúlt idők, máig élő legendáit, meséit. S később is mikor már ifjú legényként tizenegy parasztszekér szénát kaszáltam a várkerti és derenki réteken, fel-felnéztem Szádvárra és ilyenkor eszembe jutottak a gyermekkoromban hallott történetek. Legendák, melyeket elkerekedett szemekkel és szájtátva hallgattam a régi nagy mesemondó öregektől.

Kincskeresés 

A vár elrontása utáni évtizedek sorra követték egymást, s az emberek már csak ükapáik elbeszéléseiből hallották, hogy a várban valaha egy gazdag nagyúr őriztette mérhetetlen kincseit. Néhány pipa és pár pénzérme előkerülése elég volt ahhoz, hogy gyermekkoromban, az ’50-es, ’60-as években, újra beszélni kezdjenek a mesés kincsről, melyet a legendák szerint a várhegy tetején, egy titkos alagútban vagy pincében rejtettek el. A kincsről, mely évszázadok óta arra vár, hogy valaki megtalálja.

Gyermeki fejjel, 5-6 fős bandába verődve elindultunk hát a várba kincseket keresni. Szüleinktől loptunk szerszámokat; csákányt, lapátot, ásót. Mindezt nagy titokban, mert különben nem engedtek volna el. Emlékszem, én a rudalókötelet vittem, ami egy 12-16 méteres zsinór, mellyel a szénát, illetőleg szalmát erősítették a szekér oldalához.

A Csiga irányából közelítettük meg a várat, ahol a vár fénykorában egy felvonó szerkezet működött. Nagyon sok edény, illetve korsó eshetett ki belőle, melyek a földre hullva darabjaira törtek. Erről árulkodtak a várhegy ezen részén szerteszét heverő kerámiadarabok. Több kosárra valót szedhettünk volna össze belőlük, de számunkra ezek értéktelen holmik voltak. Minket a kincs, de legalább egy középkori tőr vagy kard hozott volna igazán izgalomba.

Miután felkapaszkodtunk a várba, úgy okoskodtunk, hogy ott kell ásni, ahol legjobban döng a föld. Azt reméltük, hogy egy ilyen helyen találjuk majd meg a kincshez vezető titkos lejáratot.

Nosza, szétszéledtünk a várban és ugrálva teszteltük, hol döng legjobban a föld. A Tamás pajtásom által talált hely iszonyatosan döngött, ezért ezen a helyen kezdtünk ásni. Lelki szemeink előtt már meg is jelent a hatalmas kincs, amivel majd büszkén bemasírozunk a faluba. Bőszen nekikezdtünk, mint a nagyok: csákányozás, ásózás-lapátolás. Nem sok földet ástunk ki, amikor hirtelen beszakadt alattunk a föld, majd a következő pillanatban egy méteres gödör mélyén találtuk magunkat egy kupacban. Nem volt azonban ott sem lejárat, sem kincs, viszont szerencsénk volt, hogy az esést megúsztuk néhány horzsolással, no meg pár kék-zöld folttal. Még be sem értünk a faluba, már híre ment, hogy a gyerekek kincset kerestek a várban, és beleestek egy WC-gödörbe. Honnan vették, hogy pont egy emésztőbe estünk, máig nem tudom megfejteni.

Régészkedés az ötvenes években 

2008-ban a falu Kútfej-szőlők nevű határrészén Péter bácsival az őszi tájat csodáltuk, miközben beszélgettünk erről-arról. Lassan, megfontolva beszélt, miközben a nála lévő fejszével komótosan ütögette a földet. Szóba került Szádvár is, mire gyermekkori élményeit szinte újraélve, emlékezni és beszélni kezdett.

„Czókoly tanító vitt ki bennünket 1955 körül a várba. Akkor lehetett, mert az ’50-es években felderítők állomásoztak Szádváron. Még telefon-összeköttetésük is volt, melynek segítségével jelenteni tudták Pestre a légtérben áthaladó járatokat. Körbevitt és akkor láttam egy nagyméretű kövekből kirakott boltívet, ami egy üregbe vezetett. A fölötte lévő kőfalon 4-5 futball labda nagyságú, illetőleg 2-3 kisebb méretű lyuk volt, a falu felőli oldalán pedig egy kis négyszögletes felfalazást láttunk. Az üregből dohos szag áradt. Hová vezetett? Azt nem tudom. Később, amikor a fal teteje omladozni kezdett, a kövek oda peregtek és feltöltötték. Ásni kezdtünk és a törmelék alatt egy ágyúgolyót találtunk. Aki ásott, rudalókötéllel volt kikötve, hogy ne szakadjon be az üregbe. A törmeléket az üreg szájánál várakozók vödrökkel húzták ki. Egyszer csak kiáltás hallatszott az üregből: ’Nézzétek, milyen szép cseréppipát találtam!’ Sárga színű zománccal bevont, felső peremén kissé sérült pipa volt, melynek két oldalán turbánszerű díszítés volt. Török pipa volt vagy magyar, nem tudom. Czókoly tanító elvitte, hogy ő majd átadja a múzeumnak.”

Péter bá megígérte, hogy megmutatja majd nekem ezeket a helyeket, de a következő évben amputálták a lábát, rá egy évre pedig meghalt.

Tetves-kút

Fontos útvonal haladt egykor Szádvár alatt, mely a királyság központi területeit kötötte össze Krakkóval, illetve Tornát Gömörrel. Ennek mentén találjuk a Tetves-forrást nem messze onnan, ahol egykor egy kapu állt, amit Kőkapunak neveztek.

Sokan megpihentek és pihennek még meg ma is „a Tetyves-kút” árnyas hárs- és bükkfái alatt. Járt erre szegény, gazdag, koldus. Olyan is, aki tetűt hagyott a pihenőhelyén, ha pedig más ember épp oda telepedett, hát a ronda féreg arra az emberre szegődött. Ezért nevezték el „Tetyves-kútnak” és a mai napig ezt a nevet viseli. Nevével ellentétben azonban vize kristálytiszta, iható, és jóízű.

Mint megannyi helynek, a Tetves-forrásnak is megvan a maga legendája.

Szádvár urának volt egy gyönyörűségesen szép lánya, Etelka, akinek sok kérője volt, de ő apja bánatára mindenkit elutasított. Talán azért, mert amikor egyszer a faluba látogatott, igen megtetszett neki egy jobbágy legény nótája, akit ugyan sohasem látott, de hangja menthetetlenül magával ragadta. Élt a faluban egy Borcsa nevű javasasszony, aki gyógyítani és jósolni is tudott. Olyan tudománya volt, hogy ha valamelyik lánynak megtetszett egy legény, az az általa kevert főzet hatására más nőre rá sem nézett csak arra, amelyik magáénak akarta. Egyik napon Etelka magához hívatta, mert tudni akarta, hogy ki lesz az ő férje és fogja-e szeretni. Borcsa néni nem hiába volt mindentudó, belelátott a kisasszony gondolatába. Azt jósolta neki, hogy holdtöltekor, pont éjfélkor menjen le a Tetves-kúthoz, s a holddal szembe állva nézzen bele a kút vizébe, amelyben meg fogja látni kedvesét, aki őt tiszta szívből szeretni fogja. Elment aztán a legényhez is, akit Ferkónak hívtak és rábeszélte, hogy jósoltasson magának. Ferkó azonban szegény volt, így nem tudott volna fizetni, ezért vonakodott eleget tenni a kérésnek. Az öregasszony erre azt mondta, hogy ilyen szép derék legénytől úgysem fogadna el ajándékot, csak hallgassa meg a tanácsát. Neki is azt ajánlotta, hogy pont holdtöltekor menjen a Tetves- kúthoz és háttal állva a holdnak nézzen bele a kis-kútba és meg fogja látni azt a lányt, aki őt már régóta szereti. Így történt aztán, hogy a két fiatal, a várúr lánya és a szegény jobbágy legény egy holdfényes éjszakán egymásba szerettek a Tetves-kútnál. Ezután többször találkoztak a kút melletti fák alatt, amíg a várúr szolgálója ki nem leste és el nem árulta őket. Amikor Szádvár ura tudomást szerzett szerelmükről, nagy haragra gerjedt és Ferkót a várbörtönbe záratta. Sírt Etelka, hogy többé nem találkozhat kedvesével, de apjával nem szállhatott szembe. Egyik nap Etelka megvesztegette az őröket, így Ferkó kiszabadult, de mindjárt üldözőbe is vették, ezért még a környékről is menekülnie kellett. Etelka szíve bánatában meghasadt, a várúr pedig haragjában megvesszőztette a mindent tudó Borcsa nénit, a Tetves-forrás környékéről az összes fát kivágatta, a kutat pedig kővel hányatta be. Borcsa néni megátkozta a vár urát, hogy még csak írmagja se maradjon, a vára pedig váljék romhalmazzá. Az átok el is érte a kevély urat; családja kihalt, a vár pedig az enyészeté lett. Aki holdtöltekor a Tetves-forrásnál jár pont éjfélkor a kút vízében ma is megpillanthatja a két szerelmest, akik az örökkévalóságban lettek egymáséi.

A vári kígyó

 

Szádvár legfélelmetesebb lakója kétségtelenül a „vári kígyó” volt a századok során. Mesélik, hogy egyszer egy nagy kőszáli sas, mely a várban fészkelt, csirkét vitt el a faluból. Az inasok* nem voltak restek, utánamentek és meg is találták a sas fészkét. Menekülniük kellett azonban, mert a fészekben egy nagy kígyó tekergődzött, a „vári kígyó”, ami a várkúthoz járt le inni.

Legenda vagy valóság

Ma is megelevenedik bennem a sok mesés legenda, amit a nép, de leginkább ifjú korom nagy mesemondója, Bobaly Pista bácsi nem hagyott a homályba veszni. Leginkább az foglalkoztat, hogy ami a nép ajkán évszázadokon keresztül generációról generációra megragadt, az valóban csak legenda vagy van bennük igazság is? Sokszor hallottam a „vári kígyókról”, akik őrzik a kincses ládát, Zsubriczkynéről, akinek a várban sarlózás közben megnyílt egy ajtó, odabent pedig arannyal teli kádat talált. Kiderítettem, hogy környékünkön használatos ilyen név, sőt milyen furcsa az élet: az én üknagymamámat is így hívták, Zsubriczkyné Borbálának, azaz Borcsa néninek, aki épp abban az időben élt, mikor e legendák születtek! Talán róla szólnak ezek a történetek? Az is meglehet. S, hogy talált-e kincseket? Nem tudom. Az viszont igaz, és ezt dokumentumok is alátámasztják, hogy a 18. század elején a szögligetiek kincseket találtak Szádváron, sárga pénzérméket.

Ezek után nem árulok el titkot, hogy gyermekkori álmom válik valóra, mikor részt vehetek a szádvári régészeti feltárásokon, melyeken számos régiséget találtunk már az eddigiekben is. Ha nem is került eddig elő aranykincs, számunkra szögligetieknek ezek is felbecsülhetetlen értéket képviselnek, hiszen múltunk egy szeletét képezik.

*inas: a fiúgyermek megnevezése a könyéken

Szöveg és fotók: Bubenkó Gábor
Szerk.: Vígvári Tamás