Ha próbáljuk megismerni a Szádvárt majdnem két évszázadig uraló Bebek főnemesi család egyes tagjait, akkor a legtöbb információt a XVI. században élt személyekről tudjuk. Hiszen jól ismerjük az utolsó Bebek, György uraság élettörténetét feleségével Patócsy Zsófia úrnőével egyetemben. Ugyanígy sokat tudunk az apjáról, Ferencről is, akit a mohácsi vész utáni belháborús korszak egyik híres-hírhedt „köpönyegforgatójaként” írtak le a korabeli források. Annak testvére Imre tettei is megérnének „egy-két misét”, hiszen egyházi ember létére megnősült, majd a félreeső Csorbakő várában hamispénzt veretett. De miképpen az alföldi tanyákon egykor létezett kutakba belétekintve egyre kevesebbet látni a mélyéről, úgy az évszázadok távoli sűrű homályában egyre nehezebb felfedezni a Bebek család régebbi tagjait, azok cselekedeteit.

Most a XV. század történelmi vizébe merülök alá, ahonnét is Bebek Imre és László urakról próbálom összegereblyézni történetüket. De már most be kell vallanom a Tisztelt Olvasónak, hogy ezt sokszor az országos analógiák alapján próbálom egésszé formálni. Először is igyekezzünk őket elhelyezni a kiterjedt Bebek családfán! Hiszen a tatárjárás vérzivatarában élt „Szár” Detrétől kezdve számtalan ága-boga keletkezett ennek a Gömör vármegyei nemesi famíliának. Akit legelőször már a korabeli oklevelekben „Bubeknek – Bebeknek” írtak, az a Domokos uraság volt, akinek fiai közül István országbíró a pelsőci ágat, míg György a vámosi ágat alapította meg. Ezt utóbbinak vörösmárvány síremlékét a tornagörgői Keresztelő Szent János plébániatemplomban tekinthetjük meg. Magas méltóságra jutott fel, hiszen királynéi tárnokmesterként hunyta le végleg a szemét 1390-ben. A magyar nemesség szokásai szerint előnevét a családi birtoktestről nyerte, amin jelen esetben Sajóvámos várát kell értenünk. Az egykori erődítménynek napjainkra a nyomát sem lelni.

György úr két fia aztán szépen gyarapította a vámosi-ágat, mígnem az idők folyamán elérkeztünk Imréhez és Lászlóhoz. Ők másodfokú unokatestvérek voltak. Gyermekkorukról semmit sem tudni, de a korabeli gyakorlat szerint már felcseperedésük során elküldhették őket más nemesi udvarokba apródnak. Ott tanulták meg az uralkodó osztály tagjainak mindennapjaihoz szükséges tevékenységeket, mint például a lovaglás, vadászat, vívás vagy éppen tánc. De már az írás és olvasás nem tartozott ide, hiszen az előkelők saját íródeákot tartottak, akik körmölték a latin nyelvű pergameneket.

Miután az Anjou-uralkodók hazai földön meghonosították a nyugati lovagi életformát, a magyar nemesség is felvette azok külső megnyilvánulási formáit, gondolok itt például az öltözködésre vagy a címerhasználatra. A Bebek család a királyi adományba kapott birtokok és hivatali tisztségek révén a Magyar Királyság főnemessége közé került a XIV-XV. században. Vagyonukat a váruradalmaikhoz tartozó jobbágyfalvak népeinek termény és pénzbeli adója egyre csak hizlalta. Készítettem egy diagramot Engel Pál történész könyve alapján, hogy mely várak milyen időszakban tartoztak az uralmuk alá. Mint látni, folyamatosan változott a várbirtokok száma.

A középkorban a nemesi családok vezetői döntöttek a gyermekeik jövőjéről, vagyis, hogy kivel házasodhatnak össze. Míg a lányok a hozománnyal szegényítették, addig a fiúk a menyasszonyaik „móringjával” gazdagították az adott családot. Tehát ez is szempontot játszott, amikor a kisfiúk apródként szolgáltak más nagyuraknál, miközben szüleik árgus szemmel keresték a megfelelő úrileányokat nekik.

Megtanulva a fegyverek forgatását, idővel már részt vehettek a lovagi tornákon is, amely főpróbául szolgált a háborúra. A kor szokása szerint a teljes páncélba öltözött lovag megsarkantyúzva paripáját, lándzsáját előre szegezve tört az ellenségre, igyekezve azt megölni illetve letaszítani lováról. Mert ha lehetséges volt, akkor foglyul ejtve dús váltságdíjat kérhetett érte.

 

Háborúra pedig a viharos történelemmel „megáldott” Magyarországon sok lehetőség akadt! A XV. század derekán a dél felől előrenyomuló török hódítás veszélyeztette a békés keresztény lakosságot. Az oszmán könnyűlovas portyázók felgyújtották a védtelen falvakat, rabszolgának hurcolták el a föld népét. Ellenük vezérül az 1444-es várnai csatában hősi halált halt I. Ulászló király helyébe két esztendő múltán gubernátorrá {kormányzóvá} választották Hunyadi János erdélyi vajdát. Helyébe pedig éppen történetünk egyik főszereplője, Bebek Imre került. Ő már előtte betöltötte 1438 – 41 között a székely ispáni, 1440 és 47 között a borsodi ispáni és a diósgyőri várnagyi, 1445-ben a főkapitányi, majd 1446-tól kezdődően a jászok ispánja, az abaúji ispáni hivatalt is. De ekkor emelkedett életének legmagasabb hivatalára is az erdélyi vajdai székbe, amely a magyar király után a negyedik legfontosabb tisztségnek számított. Másodfokú unokatestvéréről, Lászlóról csak azt tudjuk, hogy „országnagyként” szerepelt, tehát ő is fontos politikai személynek számított.

Elérkeztünk ódon históriánk során az 1448-as esztendőhöz. Az akkor már két esztendeje uralkodói jogokkal rendelkező Hunyadi János gubernátor {kormányzó} elég erősnek érezte magát, hogy visszavágjon a töröknek a várnai vereségért. Most nem kellett maga felett „púpnak a hátán” elviselnie senkit, egyedül ő állhatott a keresztény sereg élére. Futárjai által hadba hívta a párthíveit, míg az ellenlábas bárói liga tagjai távol maradtak az oszmán elleni háborútól. A korabeli adatok szerint Hunyadi hollós zászlaja alá mintegy 30 ezer fegyveres sorakozott fel, akik közül a legütőképesebbnek a nehézlovasság számított, míg a gyalogságot 10 ezernyi cseh és német zsoldos, valamint a szövetséges havasalföldi vajdaság 8 ezernyi katonája képviselte. A hadvezér aktívan alkalmazta a fiatalkorában saját bőrén megtapasztalt huszita hadviselés legfontosabb fegyverét, a harci szekeret is, a táborába mintegy 800 gördült be, rajtuk tűzfegyverek sokaságával. Bebek Imre erdélyi vajda bandériumában {zászlóaljában} a várbirtokainak vonzáskörzetében élő familiárisok {szolgáló atyafiak} ragadtak fegyvert, de lehetséges, hogy a Zsigmond király idejében alkalmazott telekkatonaság {besorozott jobbágyok} is hadba vonult.

Bebek Imre, mint dúsgazdag nagyúr, felölthette a legkiválóbb fegyverzetet, ami a XV. század derekán már a teljes páncélt {gótikus vértet} jelentette, gyártásának kiváló mestereit az itáliai és német páncélkovácsok képviselték. Az edzett acéllemezekből összeállított páncél a lovag teljes testfelületét védelmezte, megvásárlása több falunyi pénzösszeget jelentett. A fő támadó fegyverzetnek a hosszú lándzsa számított, míg a közelharcban elsősorban a pallos, bárd és buzogány dívott. A páncél mellett még a bal kezében tartott pajzs adta a védelmet. Persze a nagyúr kíséretében harcoló emberek már a vagyoni helyzetük függvényében alakították felszerelésüket, be kellett érniük a régebben divatozott sodronyinggel, olcsóbb gyártmányokkal. Elsősorban hidegfegyverekkel rendelkeztek, míg a tűzfegyvereket a városi kézművesek gyártották a céhek keretén belül, sok esetben ők is működtették, kísérve a hadat.

Hunyadi hada 1448 szeptemberében indult el a hadjáratra déli irányban, hogy egyesüljön a szintén a török ellen küzdő albán Szkander bég csapataival. Szerbián már fegyverrel kellett áttörniük, mert Brankovics György despota, félve a szultán bosszújától, ellenük fordította a népét. Murád már régóta tudott a magyarok készülődéséről kémei által, így a bő kétszeres túlerőben lévő seregeivel ügyesen manőverezve a keresztények hátába került, elvágva a visszavonulás útját előttük. Hunyadi csapatai a nagy kiterjedésű Rigómező egyik magaslatán verték fel táborukat, amelyet az összeláncolt szekérvárral vettek körbe.^* Október 16-án innen vonult ki a sereg, hogy hadrendbe álljon. A korabeli adatok szerint a derékhadat Hunyadi János kormányzó, a balszárnyat Székely János, míg a jobbszárnyat Szilágyi Mihály {mindketten Hunyadi sógorai} vezették. Nem találtam említést, vajon a két Bebek főnemes hol állhatott fel egységével?^* Az öldöklő küzdelem az oszmán könnyűlovasság rohamával kezdődött, amit a keresztények visszavertek, majd ők lendültek támadásba, komoly veszteséget okozva a ruméliai szpáhiknak. Azonban a janicsárok áthatolhatatlan falába ütköztek, így nagy vérveszteségeket szenvedve voltak kénytelenek visszavonulni a szekérvárba. Másnap újra tombolt a csata egész nap, hogy aztán az alkonyat beköszöntével felbomoljon a megtépázott magyar sereg.

Aki tudott az elmenekült a helyszínről, míg a gyalogság megpróbált a harci szekerek védelmében védekezni. Ellenállásukat végül a harmadik nap reggelén beözönlő óriási túlerőben lévő „Iszlám harcosai” gyűrték le, másnap a foglyok jelentős részét kivégezték. A gyilkos közelharcban elesett Székely Jánossal együtt a két Bebek unokatestvér is, míg Hunyadi Jánosnak és Szilágyi Mihálynak sikerült elmenekülnie. Hunyadi hazafelé menekültében a szerb despota fogságába esett, hogy aztán a magyar országnagyok hosszas tárgyalásainak és fenyegetőzéseinek hatására kiszabadulva újjászervezze Magyarország védelmét.

Szatmári Tamás
szerk:SzBK

Felhasznált irodalom:
Magyarország hadtörténete {1984}
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája {1996}
Nováki Gyula-Sárközy Sebestyén-Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig {2007}

^{*Vitatott a mai napig a hadrend és a csata történései,pl. a vértesek és az erdélyiek Bonfini krónikája szerint középen álltak, a szekérvár hátul volt, ezzel szemben a
Hadtörténeti Közlemények egy 1895-ös cikke szerint a főúri bandériumok a jobbszárnyon, Losonczy Benedek parancsnoksága alatt harcoltak (a szerk. megj.)}