XXIV. Vármentő Napok

Esőisten

Kedvelt írómnak, Passuth Lászlónak egyik történelmi könyve jutott az eszembe, amikor csütörtök délután beszálltam a barátaim autójába és elindultam a XXIV. Vármentő Napokra. Miközben figyelemmel kísértem a sűrűn integető ablaktörlő mögötti, mélykék haragos felhőkkel borított tájat, a szélvédőre hulló változatos formájú esőcseppeket, elgondolkoztam a vármentők helyzetén.

Hiszen a saját szabadidőnket rááldozva, a saját költségünkön elzarándokolunk több száz kilométernyi távolságra, hogy minden erőnket bevetve aktív módon segítsünk egy romos műemlék megmentéséért. De ha a címben említett Esőisten másképpen akarja, akkor alaposan keresztbe tehet nekünk, megakadályozva nemes műemlékvédő szándékunkat.

Végül három megye közútjainak távolságát leküzdve elértünk a csodálatos vadregényes környezetben megbújó Szögliget községébe. Alaptáborunkat most is a Majorság nevezetű vendégszálláson vertük fel. Itt már vártak régi barátaink, sorstársaink a vármentésben, de újabb arcoknak is örülhettünk. Csütörtök este a finom ízeket tartalmazó vacsora után még sokáig beszélgettünk, bízva a szebb időjárásban.

Nos, péntek reggel az első dolgom volt fürkészni az eget. Hát nem, sajnos nem vörösen pirkadó napocska, hanem a tegnapról megmaradt esőfelhők fogadtak záporozó esővel. A reggeli után kupaktanácsot tartottunk barátaimmal. Abban egyetértettünk, hogy az esőben felázott, rengeteg kővel nehezített várbeli munkaterületen nem tudunk dolgozni a fokozott csúszásveszély miatt. Természetesen nem akartunk egy helyben ülni. Csapatunk egy részének olyan ötlete támadt, hogy elmegy nézelődni a közeli Kassa {szl: Kosice} városába, ahol a központban több műemlék {pl. Szent Erzsébet-székesegyház a Rákóczi-kriptával, a Mihály-kápolna, a Rodostó-ház, a Miklós-börtön és a Múzeum} található. Szerencsére csak akadt egy „kemény mag”, akik úgy döntöttek – egy életem, egy halálom – hogy esőkabátba belebújnak és felmerészkednek Szádvárba. Utamat a turista szerpentinen előbb az északi oldal felé vettem, hogy ismét, sokadszorra vegyem szemügyre Szádvár különlegességét, a középkori időkben teherfelvonásra szolgáló, az egykori iratokban „Csigának” nevezett épületrészt. Megbámultam a grandiózus kőfalakat, amelyek még most is állják az évszázadok viharait. Jól kivehetően láthatóak a pártázat nyomai, alattuk pedig a gyilokjárót tartó gerendák fészkei, üregei a kőfalban. Ilyenkor azonnal beindul a fantáziám, visszarepülök az időben pár évszázadot és azonnal odaképzelem a marcona hadfit, ahogyan sétál a fafolyosón strázsálva.

Bár már sokszor megfogadtam, hogy nem teszem, de ismét a Csigától igen meredeken meginduló hegyoldalban kapaszkodtam fel a sziklaplatót koronázó várromba. Az esős, rossz időjárás ellenére ott már voltak kirándulók, a velük tartó fekete kis kutya pedig bőszen rázta ki a bundájából az esőcseppeket. Körbesétáltam Szádvárt, megállapítva, hogy bár 12 éve járok ide, mégis mindig találok új és újabb felfedeznivalókat a területén. Természetesen megpróbáltam fotózni is, bár a sűrűn permetező esőcseppeket gyakorta törölgetnem kellett a lencséről. Hát most ez így sikerült – állapítottam meg lefelé ballagva a Várhegyről.

Estére megérkezett a kassai különítményünk is, élményeiket végighallgattuk a vacsora után. Majd következett Szádvárért Baráti Kör közgyűlése, amin Kovács Lajos Elnök úr beszámolt a tavalyi esztendőben elért eredményekről, az elvégzett munkálatokról. Sokat tettünk Szádvár megmentéséért ismét, ez nagy elégedettséggel töltött el minket. A jövőbeli tervekről  – amelyekkel kapcsolatban a közelmúltban megindult a megvalósítás is – színvonalas előadást tárt elénk Kelemen Bálint építész. Nagy várakozással nézünk a jövő elé…

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenöt + tizennyolc =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..