Albert Ferenc: Kárpátaljai kalandozások

Huszt
Amikor Árpád vezér és népe a Vereckei-hágóról először megpillantották a Kárpát-medencét, arra gondolhattak; hazaérkeztünk. Kárpátaljai kirándulásom előkészületeit nagyban befolyásolta, hogy eleink itt léptek először e földre, melyet több mint ezer esztendeje minden magyar Hazájaként szeret és tisztel. Ennek tudatában indultam meghódítani a trianoni döntés után elcsatolt részét nemzetünknek.

Átlépve a határt, szembesülnöm kellett a térséget sújtó szegénységgel, elmaradottsággal, az úthálózat borzalmas állapotával. A városokban lépten-nyomon koldusok sokasága tartotta kezét alamizsnáért. Ilyen előzmények után érkeztem arra a területre, ahol a Tisza felhagy zabolázatlan, virgonc rohanásával és elterülve a sík vidéken, komótos méltósággal szabja ketté a tájat. Huszt városába érve, jobb kéz felől már kiböki az ember szemét, a 150 méter magas sziklameredélyre épített egykori vár romja. Megközelítése egyszerű; egy kötélpálya alatt kell felgyalogolni, majd annak a végén balkéz felé kitaposott gyalogösvény vezet a tekintélyes romokig.

Keletkezésére vonatkozó írott forrás nem ismert. A szóbeszéd Szent László idejére teszi az építkezés kezdetét, befejezni viszont csak száz év elteltével, III. Béla korában tudták. Az Észak-kelet legfontosabb erődítményének számító vár első említése 1353-ból való. Feladata az Aknaszlatinai-sóvidék szállító útvonalainak és öt környékbeli koronavárosnak a védelme volt.  Amennyiben beszélünk egy vár zaklatott, mozgalmas életéről, akkor „ezt a kabátot”, Huszt várára sokszorosan ráadhatjuk. Sűrűn váltogatta gazdáit, jellemzően a középkori királyi adományozások okán. Ezeket azonban tovább tetézte a Habsburg királyok és erdélyi fejedelmek török időkben állandósult viszálykodása, és ha még ez kevés lenne, a környéket fenyegető, sarcoló krími tatárok is időről időre megjelentek.

Mint minden olyan várnak, melynek építési idejéről nincsenek kordokumentumok, legendák övezik történetét, így aztán a husztinak is akad, nem is egy. Közülük a leggyakrabban emlegetett, a „Vörös domb legendája”.

Mikor Huszt ura fegyvereseivel a muhi csatába indult, kislányát nagyanyjához küldte, míg feleségét és Csaba nevű fiát a vár kis létszámú őrzőire bízta. A nemzetre oly végzetes csatát ugyan sikerült túlélnie, ám amikor hazaért szembesülnie kellett vele, hogy a tatárok lerombolták várát, feleségét és fiát pedig megannyi fogollyal együtt rabláncra fűzve elrabolták. Huszt ura haragra gerjedt és parancsba adta, hogy amennyiben egy tatár is megjelenne a környéken, azonnal vegyék fejét.

Az asszony nem bírta a fogságot, így hamarosan meghalt, fia azonban a tatárok között nőtt fel. Miután Csaba felcseperedett, vágyott abba a szép országba, amelyről egy ősz öregember mesélt neki azon a nyelven, amelyen gyermekként beszélt. Így hamarosan magyar földre léptek, azonban az öreg a visszatérés fölött érzett boldogságba belehalt. Csaba – immár egyedül – éppen a vár alatti erdőben haladt, amikor meglátta, hogy egy szépséges leányt megtámadott egy hatalmas szörnyeteg. Nagy vitézségének és erejének köszönhetően a szörnyet legyőzte, és beszédbe elegyedett az ifjú hajadonnal, akiről nem tudta, hogy testvérhúga. A leány megkérte, maradjon egy pár napig vendégségben, Csabát pedig nem kellett kétszer kérni, örömmel eleget tett a kérésnek. Egyre nagyobb vonzalom kezdett kialakulni kettejük között azonban egy, a lány kezére áhítozó tisztviselő kihallgatta beszélgetésüket, s miután megtudta, hogy a fiú tatár, féltékenysége szította tűzben, elfogatta Csabát és Huszt urának meghagyása szerint azonnal kivégeztette. Mikor az úr hazaérkezett és megtudta, hogy parancsa éppen az ő fiát sújtotta halállal, nem kívánva a további életet, öngyilkos lett. Ilona, szépséges leánya, fájdalmában megőrült és az erdőbe menekült. Mikor eljött az este, csak akkor merészkedett elő, s a kiontott vértől vörössé vált dombon napkeltéig zokogott, így emlékeztetve mindenkit az egykori tragédiára.

Visszatérve a történelmi tényekre; a várat királyaink kegyeltjei bírhatták, azonban kisebb nagyobb viszálykodások mindig is akadtak, ám a török időktől kezdődően Huszt az erdélyi fejedelemség kulcsfontosságú vára lett. Éppen ezért 1541-ben I. Ferdinánd megszállta. A török által támogatott Erdély fejedelmeinek veszélyeztetése okán, új bástyák építésével azonnal nekifogtak a vár megerősítéséhez, amit olasz építészek végeztek. A vár 1555 és 1701 között sűrűn váltott gazdát aszerint, hogy éppen a Habsburgok, vagy az erdélyi fejedelmek kerekedtek felül, mígnem 1701-ben II. Apafi Mihály eladta azt II. Lipót császárnak. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc vette be a legenda szerint csellel, amiről Jókai Mór „A huszti beteglátogatók” című regényében emlékezett meg. Valójában a máramarosi magyar nemes, Ilosvay Imre álruhában jutott be a várba és felheccelve a katonákat, akik – mivel régóta nem kapták meg zsoldjukat -, a sikkasztó várparancsnokot megölték, és ezt követően feladták az erősséget.

1709-ben a Rákóczi-szabadságharc fő támaszpontjaként számító Huszton, a hegy tövében lévő Rákóczi-házban tartott országgyűlést a nagyságos fejedelem. Később itt kapott megbízást Károlyi Sándor kuruc generális a béketárgyalások lefolytatására, amin Rákóczi nem vett részt, mivel a porosz királynál tárgyalt. Ekkor Károlyi úgy döntött, hogy Pálffy János gróffal, a császári hadak követével és a rendekkel a tárgyalásokat nagykárolyi kastélyában ejtik meg, majd a továbbiakban egyezkedésüket Szatmáron folytatták. A Vécsei-palotában 1711. április 20. napján aláírt egyezmény eredményeként Huszt várába újra császári csapatok vonultak be.

1717-ben ismét meglepték a környéket a krími-tatárok, azonban a várat nem ostromolták meg. A várőrség, összefogva a néppel, a Borsai-hágónál megütközött velük, és állítólag 6000 tatárt öltek meg és mintegy 6000 rabláncra fűzött foglyot szabadítottak ki. Mária Terézia ugyan elrendelte a korábban súlyos viharkárt szenvedett vár felújítását, annak rossz állapota miatt azonban a főispán nem végeztette el a szükségessé vált munkálatokat. Használható fegyverzetét ekkor Kassára és Váradra szállították. Az utolsó várnagy, Gervay Péter halálát követően, 1766. július 3. napján este a viharban 3 villámcsapás következtében, a kigyulladt tetőszerkezet gerendázata leszakadt, eltorlaszolta a kijáratot, így a várban lakók nagy része szörnyű tűzhalált szenvedett. Miután II. József 1773-ban szemrevételezte a várat, nem engedte annak felújítását; a katonaságot átrendelte Munkács várába, a magára maradt vár köveinek elhordására és felhasználására pedig engedélyt adott. Így épülhetett meg a római katolikus templom. Végül a még megmaradt utolsó bástyája 1798 nyarán megadta magát az enyészet akaratának, s az is ledőlt.

Huszt vára mai, erősen romos állapotában is tekintélyt parancsolón áll a sziklakúpon. Bár a természet igyekszik meghódítani a mohos, sok viszontagságon átesett sziklákat, a lelkes várbarátok minden évben egyszer visszaparancsolják a burjánzó élősködő növényzetet. Aki teheti, ne sajnálja a húsz perces hegymenetet eme ősi erődítményünk meglátogatására. A vár aurája, párpercnyi eltűnődés és merengés közben, feltölti hanyatló magyarság-tudatunkat és szellemiségünket. Nem mellesleg tiszta időben, csodálatos panorámában gyönyörködhet minden látogató. A Máramarosi-havasok bércei és a feltáruló Kárpát-medence látványa örökre belevésődik az emlékezetbe.

Munkács

 Munkács városa és vára a magyarság számára mindig is meghatározó volt. Miután Árpád vezér, az általa vezetett magyar törzsek élén leereszkedett a Vereckei-hágón, pihenőhelyet keresett. A fárasztó, nehéz utazást, melyet munkásnak neveztek, (állítólag innen ered Munkács neve) a munkácsi várheggyel szemben lévő Lovacska-hegy lábánál pihenték ki, mintegy negyven napon keresztül. Akkoriban e terület lakatlan volt, bár az ezt megelőző korokban bizonyítottan lakták már a vidéket. A várhegyet akkoriban egy cölöpökből készült erődítmény elhagyott romjai koronázták, melynek építői valószínűleg még az avarok lehettek, akik az 5. századtól a 7. századik lakták a Kárpát-medencét.

Szent István uralkodásáig Kárpátalja nem tartozott a vezérek között felosztott birtokok közé, így mint gyepűvonal, a fejedelmek vadászterülete, továbbá hadászati gyülekező, s egyben harcászati terület volt. Miután Istvánt megkoronázták, Munkács része lett a vármegyerendszernek, így az erődítés jelentősége is megnőtt. A cölöpökből készült várat megerősítették, később pedig Szent László király kővárat építtetett a hegyre. A keletről érkező népek többször felégették a környéket, lakóit pedig elhurcolták. 1086-ban a besenyők, 1190-ben, 1241-ben és 1352-ben a tatárok törtek a vidékre, de a várat soha senkinek nem sikerült bevennie. Sőt a várvédő katonaság 1352-ben, kitörve az erődítményből megsemmisítő vereséget mért a tatárokra. Károly Róbert, majd később Nagy Lajos is tovább folytatta a vár megerősítését, átépítését, hiszen az oroszok és a lengyelek is veszélyeztették az ország keleti határát. A későbbiekben Luxemburgi Zsigmond a vele rokoni kapcsolatban álló Korjatovics Tódornak ajándékozta.

Ekkor élte Munkács vára és a hozzá tartozó nagybirtok-rendszer a fénykorát. A várat kibővítették, falai elé vizes árkokat húztak, partján pedig tölgyfából készült palánkot építettek. A vár urának halálát követően többször gazdát cseréltek az ódon falak, amihez hozzájárult a magyar királyok adományozó kedve, a későbbiekben pedig az ország széttagoltsága és a török terjeszkedés. Az egyet nem akarás és az örökös pártviszályok megosztották a nemességet. Egyszer a Habsburgok, máskor az Erdélyi Fejedelemséghez húzó nemesség uralta a környéket. II. Lajos trónra lépése után igyekezett megerősíteni, illetőleg felújítani Munkács várát, de a munkálatokat nem tudták befejezni. Halála után özvegye, Mária királyné birtokába került, de Szapolyai János 1528-ban megostromolta és bevette, majd nem sokkal később elcserélte Báthory Istvánnal más birtokokra. 1537-ben I. Ferdinánd seregei egy ostrom után elfoglalták, az ország három részre szakadását követően azonban tovább folytatódott a vár kálváriája. 1541-ben János Zsigmondé lett, aki helyett 19 éves koráig édesanyja, Izabella királyné uralkodott. 1560-ban Ferdinánd Dobó Istvánnak adományozta, ő azonban nem tudta birtokba venni egészen addig, amíg a császári csapatok 1567-ben el nem foglalták. Munkács 1573-ban Mágócsi Gáspáré, utána házasság révén Rákóczi Zsigmondé lett. Később a császárhoz hű Eszterházy család kezére került, majd tőlük 1625-ben Bethlen Gábor vásárolta meg. Halála után özvegyére, Brandenburgi Katalinra szállt, aki néhány hónap múlva kénytelen volt átadni I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek. Halála után Lorántffy Zsuzsanna, majd gyermekük II. Rákóczi György tulajdonolta, aki Erdély fejedelmeként sok kárt okozott a vidéknek. Megtámadta Lengyelországot és végül vesztesként neki is menekülnie kellett. A lengyelek, Lubomirski herceg vezette serege, bosszúból feldúlta Ung, Bereg és Zemplén vármegyéket. Erre a sorsa jutott Beregszász és Munkács is, azonban a várat nem tudták bevenni.  Rákóczi György halála után özvegye, Báthory Zsófia és fia I. Rákóczi Ferenc költözött a várba, aki feleségül vette a horvát bán Zrínyi Péter leányát, Zrínyi Ilonát. Azt hiszem, innentől mindenki előtt ismert a vár további története.

Az 1676-ban született II. Rákóczi Ferenc világra jövetelét követően Zrínyi Ilona megözvegyült és egyedül nevelte három gyermekét. Később megismerkedett a tőle 14 évvel fiatalabb Thököly Imrével és szerelembe estek egymás iránt. Zrínyi Ilona második férje mellett derekasan kivette részét a Habsburg elnyomás ellen folyó harcokban. Bécs sikertelen ostroma után az osztrákok sorra foglalták el az egykori Rákóczi várakat, majd 1685-ben Antonio Caraffa generális vezetésével Munkács ellen vonultak. A hős Zrínyi Ilona vezette várőrség két egymást követő hosszú ostromnak is ellenállt, míg végül a vár feladására kényszerült. Zrínyi Ilonát kolostorban tartották, mondhatni fogolyként, gyermekeit pedig osztrák iskolákban taníttatták. Később a Rákóczi-szabadságharc kezdetén, a kuruc csapatoknak, a helybéli ruszinok segítségével négyhónapos ostrommal sikerül elfoglalni a várat. Ettől fogva II. Rákóczi Ferenc fejedelem főhadiszállása lett. A szabadságharc bukása után III. Károly az osztrák Schönborn grófnak adományozta. A vár az ezt követő időszakokban lassan elvesztette stratégiai szerepét. 1787-ben II. József börtönné alakíttatta és neves személyek is „vendégeskedhettek” falai között, úgymint Kazinczy Ferenc és a Martinovics-féle összeesküvés 42 tagja. A vár még mindig nem pihenhetett meg, hiszen az 1848-49-es szabadságharcból is részt vállalt. A várőrség a Latorca-partján vereséget mért az osztrákokra, később azonban kénytelenek voltak megadni magukat az orosz túlerőnek. Ezek után ismét csak börtön szerep jutott az erődnek.

A kiegyezés után, a millennium évében a Hajdú-bástyán egy turulmadaras emlékművet avattak, amit a csehek a gyalázatos trianoni döntés után lebontottak. A turulmadárból 1945 után a szovjetek a frigyes-falvi öntödében vörös csillagokat öntöttek és a szovjet hősi emlékművek tetejét ezzel díszítették. 2008-ban sikerült azonban újjáépíteni az obeliszket; ugyan egy kicsivel kisebb mértékben, de mégis csak egy turul hirdeti a térség egykori magyar voltát ennek a régiónak.

A trianoni döntés után a csehszlovák, a magyar, később pedig a szovjet hadsereg használta kaszárnyaként a vár épületeit. Miután Ukrajna elszakadt a szovjet nagytestvértől, a vár sorsa jobbra fordult, elkezdődtek a feltárások, bár elmondások szerint a lembergi restaurátorok sok kárt okoztak. A felújítás után különféle kulturális intézmények költöztek a vár falai közé; így itt kapott helyet például a Munkácsi Történelmi Múzeum.

Maga a vár egy hármas tagoltságú építmény és éppen ennek köszönhető, hogy nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehetett elfoglalni. Az alsó vár bejáratát egy várhíd védi, alatta az egykori széles vizesárok, ma parkoló. Miután elérjük a középső várat, itt újból egy felvonható hídon kell keresztül menni a középső várkapuhoz, amit két oldalról hatalmas bástyák védenek. A belsővár, azaz a fellegvár kapuja és lépcsőzete, úgy lett kialakítva, hogy minimális áteresztő képessége legyen, így téve lehetővé az eredményes közelharcot ostrom idején. A belső várudvarban kapott helyet Korjatovics Tódor szobra, aki annak idején felvirágoztatta a települést, a környéket és a vár felújítására is sokat áldozott. De megtaláljuk Petőfi Sándor mellszobrát és emléktábláját is, aki mint gyakorlott utazó Munkács várában is megfordult.

Végigjárva a múzeumi termeket, a városra néző turul emlékmű lábától megcsodálhatjuk a Kárpátok vonulatát és annak nyúlványaként a Lovacska-hegyet. Visszatérve a belső udvarra, szemügyre vehetjük a hatalmas „mókuskerekes” várkutat, a Kazinczy Ferenc emlékét, illetőleg a Szent Korona munkácsi jelenlétét megörökítő márványtáblákat, majd továbbmenve Zrínyi Ilona és a gyermek II. Rákóczi Ferenc szobra vonja magára figyelmünket. Érdemes még betérni a várkápolnába, majd a várbörtönbe, ahol megismerkedhetünk különféle kínzóeszközökkel.

A tüzetes szemlélődést egy kis pihenés követi, majd illemtudóan megköszönöm, hogy részese lehettem a látványnak. Egy kis tüske azért bennem marad, hiszen a mi egykori várunkban, csak turistától hallok magyar beszédet, azt is csak elvétve. Mindenki ukránul és oroszul társalog ott, ahol egykoron 85 ezer magyar élt. Aki teheti, azért látogassa meg ezen ősi, nagy múltú várunkat, ígérem, nem fog senkinek csalódást okozni.

Nagyszőlős

A Magyar Királyság legkisebb vármegyéje Ugocsa volt, melynek székhelyére, Nagyszőlősre is érdemes látogatást tenni.

A település első írásos említése 1262-ből való, amikor is IV. Béla király kiváltságokat ad a városnak. Vára 1308-ban épülhetett, amikor is Károly Róbert hozzájárulását adta Borsa Bekének, hogy a település fölött emelkedő Fekete-hegyre egy védelmi célokat szolgáló erődítményt építsen, valamint további gazdasági és kereskedelmi jogokkal ruházta fel a várost.

Beke bátyja, Borsa Kopasz, tiszántúli oligarcha azonban összeesküvést szőtt a király ellen, így Károly Róbert – miután seregei leverték a lázadást -, az újonnan épült nagyszőlősi várat 1315-ben leromboltatta. Nem sokkal később azonban újjáépíttette és feleségének Mária királynénak ajándékozta. Az erősség fő feladata a só utak védelme volt, azonban a királyné halála után a gazdátlan épület állaga erősen romlásnak indult. A Fekete-hegyi várat és környékét később a ferences rendi szerzetesek kapták birtokba, akik az elhanyagolt, düledezésnek indult vár mellé egy kolostort építettek. A szerzetesek durva anyagból készült csuhái után a köznyelv azóta is Kankó-várként emlegeti Nagyszőlős erősségét.

1399-ben Zsigmond király adományaként, a nikápolyi csatában tanúsított helytállásáért, Perényi Péteré lett a város, aki engedélyt kapott egy új várat építésére is. A főúr vára azonban nem tölthette be sokáig a neki szánt szerepet, ugyanis a Habsburgok és az erdélyi nemesség állandó viszálykodása közepette, 1557-ben megostromolták, majd lerombolták, Perényit és családját pedig megfosztották minden vagyonától. Később azonban Perényi Zsigmond újjáépítette, és ennek során nyerte el a mai barokk stílusú várkastély formáját. Zsigmond a 1848-49-es magyar szabadságharc aktív résztvevőjeként segítette Kossuth Lajost, ezért 1849-ben Pesten elfogták, halálra ítélték és kivégezték. A tiszteletére emelt szobrot, amit 1906-ban a vármegyeháza előtt avattak fel, 1944-ben lerombolták. 1991-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség városi szervezete állította vissza az eredeti helyére a volt megyeháza elé, ami ma a nevét viselő magyar középiskolának ad otthont.

Nagyszőlős lakosságát 1717-ben a betörő krími tatárok szinte teljesen kiirtották. Nem telt el száz év és újból több mint négyezer lakója volt, sőt 1881-ben polgári iskolája is megnyílhatott. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint több mint 80% volt a magyar lakosság aránya, ami 2002-re mindösszesen 26%-ra zsugorodott. Miután az idelátogató megszemléli a Perényi várkastélyt, a mérhetetlen szegénység, valamint az infrastruktúra elmaradottsága ellenére is érdemes körülnézni a városban.

A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomot még a 13. században építették, amit a 15. században gótikus stílusban átépítettek. Református temploma 1828-ban épült klasszicista stílusban. A mai ferences templom és kolostor 1744-ben épült, majd 1889-ben átépítették.

Szerednye

Dobó Istvánt nem kell bemutatni a magyar vagy magyar érzelmű embereknek, éljenek bármerre is a nagyvilágban; köszönhetően Gárdonyi Géza „Egri csillagok” című regényének, ami Eger hőseként beültette őt szívünkbe.

A felvidéki nagybirtokos nemes ezen a településen született 1502-ben, melynek vára 1526-tól családja tulajdonába került a környékbeli szőlőkkel, művelésre alkalmas birtokokkal együtt.

A vár valamikor a 13. század elején épült, valószínűsíthetően az 1147 táján Magyarországon megtelepedett és ekkor már fénykorát élő templomos lovagrendnek köszönhetően. Miután Károly Róbert 1312-ben felszámolta a lovagrendet, a vár a Szatmár megyei pálosoké, majd később az ungvári várat birtokló nemeseké lett.

Aki szeretné meglátogatni a szerednyei vár romjait, az Munkács és Ungvár között félúton megtalálja. A településre érve az egykori malom épületénél jobbra kell fordulni, majd pár száz méter megtétele után már megpillanthatjuk az ódon falakat. Érdemes gyalog megtenni a 10-15 perces utat, hiszen a vidéki környezet is nyújt egyéb látnivalót.

A vár romjait egy kisebb magaslaton, mondhatni egy dombocskán találjuk. Rögtön szembetűnik a várkapu hiánya, aminek az a magyarázata, hogy a bejáratot a második szinten alakították ki. Egy létra segítségével lehetett közlekedni, amit alkalomszerűen leengedtek, majd felhúztak.

A belső vár alapterülete nem nagy, mindösszesen egy 18.5 x 18.5 méter szabályos négyzet alakú terület. A falak vastagsága, melyet faragott kőből emeltek, meghaladja a 2.5 métert, magassága pedig a 12 métert is eléri. Valószínűleg háromszintes lakótorony gyanánt épült és állítólag alagúttal volt összekötve Ungvár várával. Falai ma csonkán merednek az ég felé. A külső várfalak létére és annak kiterjedésére a falak előtt futó halmok utalnak. Tágabb környezetében, a mai állapotban is jól felismerhetőek a hármas tagolású vizesárok nyomai.

A környékbeli lankákra telepített szőlőknek köszönhetően Szerednye, boráról is ismert volt Európa szerte, oly annyira, hogy még az orosz cárok is szívesen fogyasztották rendkívülinek mondott borait.

Ungvár

Munkácsot és Szerednyét magam mögött hagyva, hamarosan elérem Ung vármegye központját, Ungvár városát. A település az Ung-folyó partján létesült és több ezer éves múltra tekint vissza. Az Árpádok előtt, a népvándorlás időszakában laktak itt kelták, rómaiak, hunok, kunok, szlávok, avarok és egyéb törzsek.

Várának eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyes vélekedések szerint a gyepű rendszer részeként egy komoly földvár lehetett itt, ami nem is a mai várdombon létesült, hanem az Ung-folyótól kissé délebbre. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a gerényi dombon is épült egy erősség, ott ugyanis a földfelszín alatt várfalak és e falaktól ölelten egy Árpád-kori templom maradványai állnak. E templom többszöri megújulás révén a mai napig is szolgálja a híveket a maga szerénységével.

.

Miután Szent István létrehozta a várispánságokat, a környék központja Ungvár lett. A 11. század végén Kapolcs kun vezér tört rá a vidékre, és bár a települést felégette, a várat nem tudta bevenni. 1241-ben a tatárok dúlását, mint megannyi településünk, Ungvár is megszenvedte. A második honalapító, IV. Béla az ország újjáépítésén fáradozva kővárak építését rendelte el. Ekkor épülhetett meg a ma már Ungvárhoz csatolt Gerény várdombján a valamikori kővár. 1290-ben IV. László Aba Amadé nádornak ajándékozta a várost, aki később a kassai polgárok megöltek.

.

A város mai látképét uraló vár és annak környezete az 1320-as évektől kezdett virágzásnak indulni. Károly Róbert a rozgonyi csata után az Aba Amadé elleni harcokban jeleskedő, nápolyi származású Drugeth Fülöpnek ajándékozta az ungi járást. Az új birtokos az Ung-folyó melletti dombon egy új vár építésébe kezdett, ami azonban csak harminc év múltán készült el. Drugeth Fülöp halálát követően, egy oldalági leszármazott, Homonnai Drugeth László fejezte be az elkezdett munkát. Az építkezés azonban ezt követően sem maradt abba és a vár mintegy 360 év elteltével nyerte el végső formáját.

Mohács tragédiáját követően az ország három részre szakadása hatalmi viszályokat szított. Ungvár egyszer a Habsburgok, másszor az erdélyi fejedelmek birtokaként élte meg a belharcokat. Bocskai István, Drugeth György, Bethlen Gábor, majd ismét Drugeth György, végül pedig Thököly Imre kuruc seregei szállták meg a várat, mikor is az utolsó örököst, aki császárhű szemléletén nem volt hajlandó változtatni, Kassa főterén kivégezték. 1691-ben Bercsényi Miklós tulajdonába kerül, akinek rövid itt tartózkodása alatt éli a vár második fénykorát. Bercsényi megerősíti a védműveket, fényűzően berendezi a palotát, s hatalmas műkincs gyűjteményt és könyvtárat hoz létre a falak között. Miután a Rákóczi-szabadságharcban szerepet vállaló Bercsényi lengyel földre volt kénytelen menekülni, a várat osztrák csapatok szállták meg. 1704-ben hosszú, nehéz harc árán sikerült a kuruc csapatoknak elfoglalniuk és megtartani a szabadságharc bukásáig. Ekkor Ungvárt is elérte a császár bosszúja, mint minden általa „rebellisnek” titulált várunkat és városunkat, majd tűzvész is pusztított a várban. Romos állapotát csak később, de akkor is csak részlegesen hozták helyre, majd császári katonákat szállásoltak el benne 1771-ig. Ezután az egyház kapta meg és görög katolikus papneveldét hoztak benne létre. Pénz szűkében az állagmegóvással, felújításokkal nem foglalkozott senki, így állaga folyamatosan romlott.

Trianon után előbb csehszlovák, majd szovjet kézbe került a város. Az egyházellenes politika a görög katolikusokat is kiűzte a várból.

Az 1960-as évektől kezdődően elkezdődött a vár felújításának folyamata. Létrehozták a Kárpátaljai Honismereti Múzeumot, valamint a Képtárat. 1970-ben megnyílt a vár melletti területen a skanzen, mely bemutatja Kárpátalja sokszínű építészeti múltját. Nem oly régen, a várparkban végre leszállhatott, az egykori tiszaújlaki Rákóczi emlékmű talapzatán álló turulmadár is.

Kárpátaljai kalandozásom utolsó állomásaként Ungvárat járom körbe. Miután a vaskos kőhídon át belépek a várkapu boltíve alatt, szembe találkozom Héraklész szobrával, amint megküzd a lernéi Hüdrával, egy őskori kígyóra emlékeztető vízi szörnnyel.

Balra a vár, s a várudvar térképe előtt, egy maketten tanulmányozhatom az épület-komplexumot. Tovább a várkertben több érdekes látnivaló akad, de a magyar szemnek és szívnek legkedvesebb a bronzba öntött totemállatunk, azaz a fenséges turulmadár. A falakat körbejárva omladozó, málladozó, fogazott falrészekkel is találkozom, de az állagvédelmi munkákon átesett, felújított falszakaszokból van több. Miután alaposan megszemléltem az udvart, téglapilléreken nyugvó fahídon vezet utam a palota épületébe, melynek udvarán Bercsényi Miklós mellszobra áll. A palota épületben a gazdag kiállítási anyag igen csak próbára teszi az ember állóképességét. Miután kellőképpen elfáradtam, az udvar lombos fái alatt kis pihenőt tartok. Ezt követően átsétálok a vár melletti skanzenbe, ahol szebbnél szebb épületeket csodálhatok meg, az egykori Kárpátalja építészeti múltjából. Az őslakosság által ránk testált örökség szemet gyönyörködtető látványa lenyűgöző. Azt hiszem egy napba ez mind belesűrítve, pont elég. De még engedi az erőm, így sétát teszek az óvárosi részen, majd elmerengek az Ung-folyó sekélyes, kövekkel, kavicsokkal teli medrénél, s élményekkel telve búcsút veszek egykori városunktól és Kárpátaljától.

Szöveg: Albert Ferenc
Fotók: Albert Ferenc és Vígvári Tamás

Szerk.: Várjáró Magazin