A fenti cím olvastán a legtöbben most arra gondolnak, hogy Szádvár leghíresebb földesúri családjának, a Bebek famíliának valamely tagjáról fogok regélni. Bár a mohácsi vész utáni korszakból mind Bebek Ferenc, mind fia György számláján bőven akadnak gaztettek, de mégsem ők képezik az alábbi szöveg alanyát.

Történetem főszereplője jó évszázaddal előttük élt. Neve Piotr Komorowsky. A hangzása alapján nem tűnik magyarnak, nem is az volt. A Magyarországtól északra elterülő Lengyel Királyság szülöttjeként látta meg a napvilágot, majd csak a honi krónikákban fordították le nevét Komorowsky Péterre. Sem születésének évéről, sem gyermekkoráról semmit nem tudunk. Engel Pál történész adattára szerint lengyel főnemesi család sarjaként született. Hogy miképpen került szülőföldjétől oly távolra? Azt sem tudni. A számomra az életének eseményei alapján úgy sejlik, hogy mint szerencselovag {rablólovag} akart magának vagyont és dicsőséget szerezni. Ha elolvassuk az alábbi ódon históriát, azt hiszem, rábólinthatunk, hogy sikerült is neki.

Az első ismert írásos adat róla 1440-ből való. Akkoriban Magyarországon Habsburg Albert király váratlan halála után belháború zajlott. Míg Cillei Ulrik és Garai László főnemesek az elhunyt uralkodó özvegyét, Erzsébet királynét és annak utószülött gyermekét, V. László királyt támogatták, addig a Hunyadi János és Újlaki Miklós vezette tábor inkább a lengyel I. Ulászló király zászlaja alá sorakozott. Ebbe a zűrzavaros belpolitikai helyzetbe érkezett meg Komorowsky Péter és harcedzett csapata, akik a felvidéki Likava várába telepedtek be. Hogy milyen jogcímen, arról csak sejtéseim vannak.

Mivel a likavai várbirtok 1434-ben Cillei Borbála királynéé, feltételezni lehet, hogy később Habsburg Albert király is a feleségének adományozta oda. Aki pedig megözvegyülve, fegyveres támogatójául hívhatta be Komorowskyt és népét. Eme feltételezést erősíti, hogy amikor 1441-ben az ellentáborbeli I. Ulászló király híveinek, Rozgonyi Simon és Rénold nagyuraknak akarta adni Likavát, ez ellen fegyverrel szegült szembe Komorowsky. De ugyanígy pórul járt Szentmiklósi Pongrácz nemes úr is, akinek pedig 1453-ban V. László király akarta juttatni. De Komorowsky fittyet hányva mindkét uralkodó parancsára, fegyverrel védte meg liptói sasfészkét, vicsorgó vérebként űzte el onnan riválisait.

Miközben Péter úr befészkelte magát a likavai várba, körülötte a nagypolitika színpadán zajlott a hatalmi harc. Erzsébet királyné csecsemőfia védelmére az országba hívta Jan Giskra cseh huszitavezért, akinek serege rövidesen hatalmába kerítette a felvidéki vármegyék jórészét. A korabeli krónikákban „cseh testvéreknek” nevezett férfiak a német lovagok ellen Csehországban vívott csatáik során igen eredményes harcászati formát alakítottak ki. Fő fegyverüket a palánkkal megerősített harci szekér jelentette, amelyet szekérvárrá alakítva eredményesen elháríthatták a páncélos lovagok támadását. Majd amikor azoknak harcrendje felbomlott, a megnyitott szekérvár résein keresztül megindították az ellentámadásukat. Hadi sikereiket jelezte, hogy ellenük még Hunyadi János kormányzó sem tudott sikert elérni, így például az 1451-es losonci csatában szenvedett vereséget.

Mivel a Giskra-tartomány területén emelkedett Likava vára, így feltételezni kell, hogy Komorowsky Péter vele szövetségben állt, mindketten egy uralkodót ismertek el maguk felett. Ez a személy előbb Erzsébet özvegy királyné, majd annak 1442-es halála után gyermekkorú fia, V. László király volt. De ez a vazallusi állapot csak névlegesnek volt mondható, hiszen a huszita zsoldosvezér a maga területén egyeduralkodóként viselkedett. Így például királyi felségjogot gyakorolva a hatalmában lévő Körmöcbánya és Kassa városaiban pénzt veretett. Ilyen típusú érmét Szádvárban is találtunk a régészeti kutatás alkalmával.

Giskra vezér a katonaságával igyekezett megakadályozni ellenségének, I. Ulászló király híveinek a közlekedését a Buda – Krakkó közötti útvonalon.

Időközben Komorowsky Péter sem tétlenkedett, hatalmi övezetét igyekezett kibővíteni. Az 1440-es évek derekára fegyvereseivel több erődítményt is sikerrel elfoglalt. Így tett az akkoriban a Bebek főúri család tulajdonát képező Szádvárral is. Sajnos semmilyen részletesebb forrás nem maradt arról, hogy milyen körülmények között került Szádvár a rablólovag markába. Ellenben a Magyar Országos Levéltár őriz egy megsárgult oklevelet, amiben Péter úr jelentősebb pénzösszeg fejében megígérte, hogy visszaadja az elorzott várakat régi urainak.

Az 1454-es oklevél szövege:

„Komorow-i Péter, liptói és árvai comes, aki jelenleg Lykwa-ban lakik, bizonyítja, hogy Rozgon-i Osvald, a székelyek comese, Magyarország Felsõrészeinek a fõkapitánya, az országnagyok, továbbá Zemplén, Sáros, Szepes, Wywar, Ungh, Torna, Borsod, Gömör, Nógrád, Hont és Heves megyék alispánjainak és nemeseinek a megbízásából, attól a szándéktól vezéreltetve, hogy azon a vidéken békét hozzon létre és hogy azt az országrészt mentesítse a folytonos károktól és veszedelmektõl, a rábízott feladatnak eleget akarván tenni, tárgyalást folytatott Rozgon-i Györggyel, volt pozsonyi comes-szel és Brandis-i Gyskra Jánossal, sárosi comes-szel, hogy Komorow-i Péterrel és alantasaival létrehozhassa a békét, amelyet sikerült is ily feltételekkel megkötni: A mai naptól kezdve Komorow-i Péter és emberei egyszersmindenkorra biztosítják az említett tizenegy vármegyének és azok lakóinak a békét; ennek biztosítására becsületszavuk mellett, minden ellenmondás és hátsógondolat nélkül átadják Rozgon-i Sebestyén fõkapitánynak a Péter és övéi által emelt összes várakat és erõdítményeket, név szerint Olczwa-t, Muran-t, Zardwar-at, Roznavia-t, Bryzo-t és Osdyn-t, aminek a fejében Rozgon-i Sebestyén fizet neki elõször most, a szerzõdés megkötésekor Kassa városában 4.000 magyar arany forintot készpénzben és külön 2.000 arany forint értékben árut ad át neki, majd két héten belül második részletként letesz a számára vagy megbízottja számára Lõcse városában az ottani bíró és esküdtek bizalmi kezeihez ezer magyar arany forintot és attól a terminustól számítva nyolc héten belül ismét 4.000 magyar arany forintot tesz le a számára ugyancsak Lõcse városában. Ígérik, hogy ha mindez megtörténik, többé sem vele, sem az országnagyokkal, sem a tizenegy megye nemességével szemben semmi más követeléssel nem fognak fellépni sem õ, sem pedig emberei, amire hite és becsületszava mellett pecsétjének az aláfüggesztésével kötelezte magát.”

Modern hasonlattal élve, ez az egyezség pont olyan, mint amikor egy autótolvaj ajánlja fel a károsultnak, hogy jó pénzért visszaadja a tulajdonát. De hát akkor olyan időszak tombolt a Magyar Királyságban, hogy az erősebb diktált a gyengébbnek.

A rablólovag uralma Szádvárban alig 10 esztendőt ölelhetett fel. Hogy valamit építtetett-e annak falain, azt nem tudni. Hogy a hegyi vár akkoriban milyen kiterjedést érhetett el, még nem sejthető, hiszen a régészeti feltárások csak igen kis részeket tártak fel ez idáig.

Komorowsky Péter életében Szádvár egy rövidebb epizódot jelentett. Hiszen a politikai karrierje még csak ezután ívelt magasra. 1454-ben V. László király híveként kinevezték Liptó és Árva vármegyék ispánjává. Amikor 1462-ben hatalmas szövetségese Jan Giskra meghódolt Hunyadi Mátyás király előtt, Péter úr is kénytelen volt meghunyászkodni a hollós lobogó előtt. Mátyás nagylelkűen kegyelmet adott neki, birtokait megtarthatta. Komorowsky azonban már 1471-ben ellene fordult, amikor a magyar főnemesek által trónkövetelőként az országba hívott Kázmér lengyel herceg táborához csatlakozott. Annak veresége után 1474-ben a királyi csapatok felvonultak a Komorowsky-tartomány ellen. Sorra vívták meg várait, így Liptóújvárt, Liptóóvárt majd Likavát. Végül Árva erődítménye került sorra, ahová maga Péter nagyúr zárkózott be családjával és maradék embereivel. De nem bízva a védekezés sikerében, rövidesen tárgyalást ajánlott fel, amit 1474 április 1-én megegyezés követett. A szövegben szerepelt, hogy Komorowsky átadja az uralkodónak Árva várát nyolcezer aranyért, annak helyőrségét pedig betagolják a királyi zsoldos seregbe.

Péter úrról még annyit jegyeztek fel, hogy kapott pénzből békésen éldegélt az alig két esztendő múlva bekövetkezett haláláig. Hát ennyit tudtam regélni egy középkori rablólovagról, aki lovának patkójával koptatta annak idején a Szádvárra felvezető ösvényt.

Írta: Szatmári Tamás
Szerk.: Vígvári Tamás