Immár 20 esztendeje, hogy megalakult a Szádvárért Baráti Kör, amelynek tagsága célul tűzte ki az Aggteleki-karszthegységben magasodó Szádvár megmentését az utókornak. A mindent elborító bozótos kiirtása után a szakmai szervezetekkel karöltve megindulhattak azon munkálatok, amelyek látványos eredményeket hoztak. Az egykori Bebek-erődítmény belekerült a Nemzeti Várprogramba, a jelentős beruházásnak köszönhetően kibújtak az egykori kőfalak az omladékok alól, az alsóvárbeli Csiga pedig egy grandiózus hosszúságú lépcsővel megjelent a várrom turisztikai vérkeringésében. Egyszóval van mire büszkének lenni, a hangyaszorgalmú évek meghozták a gyümölcsöt, épül és szépül szeretett Szádvárunk! 

A területileg illetékes miskolci Herman Ottó Múzeum jóvoltából a lelkes vármentők belekapcsolódhattak a régészeti feltárásokba is, amelyek – bátran írhatom – a kedvelt foglalatosságaink közé tartozik, mondhatom a vármentések közül „hab a tortán“. A hagyománnyá nemesedett program időpontját az augusztusi hónapban tartjuk már sok-sok éve. Izgatottan készül erre a tagság és a régmúlt titkaira kíváncsi önkéntesek serege, hiszen bárki csatlakozhat hozzánk. Nagy örömmel tölti el a várbaráti szívemet, hogy akad utánpótlás, hiszen mindig csatlakoznak hozzánk iskolás fiatalok. Őszintén  remélem, hogy itt megszeretik a történelmet és néhányan a régészek következő nemzedékét fogják gyarapítani.  

Tehát nyaranként kutatjuk Szádvár hatalmas területét, régészeti szelvényekre osztva. Felállnak az egyes csapatok, a munkafolyamatot pedig a következőképpen kell elképzeli. Először a csákányos fellazítja a talajt, az előkerülő köveket kupacokba gyűjtve, majd félreáll szuszogni, hiszen a vármentések sokszor kánikulai hőségben történnek. Őt követik a lapátosok, aki a fellezított földet rádobják a kihelyezett rostára. Ezt a két munkakört általában férfiak végzik, hiszen nehéz fizikai munkát jelent. A rostánál viszont a gyermekek és nők szorgalmára és figyelmére van szükség, hiszen a földrögbe bújt apróbb tárgyakat kell észrevenniük. Hogy mire gondolok? Lehet az csontból faragott dobókocka, gyűszű vagy éppen régi pénz. 

Ezzel el is érkeztem a cikkem fő mondandójához, ugyanis újabb érmékkel gyarapodott Szádvár kincsesládája. Az apró ezüstpénzeket annak idején elvesztették a gazdáik, nekik keserűséget okozva. Nekünk, késői utódoknak viszont nagy örömet szereztek, bár legyen az a rostán fennakadva vagy éppen a múzeumbarát fémkeresősök detektorának jelzése alapján találtuk meg. 

 Az alábbiakban sorra veszem az újabb szerzeményeket.  

{1. kép} I. János Albert {ur: 1492 – 1501} félgarasa a felvidéki szőlőtermesztők és a Lengyel Királyság közti gazdasági kapcsolatokra utal. Hiszen a korabeli források leírták, miszerint a tokaji borkereskedők egészen a krakkói piacig szekerezték el a keresett nedűjüket, ahol lengyel pénzért cserélt gazdát a bor. A lengyek félgarast hazahozva pedig belekerült a magyarországi pénzforgalomba.  

 {2. kép} A lengyel származású II. Ulászló nem csak a magyar trónt foglalta el Hunyadi Mátyás király halála után {1490} hanem a cseh királyi koronát is viselte 1471 óta. A magyar történelemben gyengekezű uralkodóként ismert, a török hódítók a déli országrészt egyre inkább fenyegették. A bemutatott cseh pénz korabeli neve „weissphennig“ volt, éremképe a kétfarkú cseh oroszlán. Érdekessége, hogy a hátlapja sima, így nem kellett másik verőtövet kivésni a pénzverő kamarában a mestereknek.  

 {3. kép} Habsburg Albert 1437-ben, apósa Zsigmond német-római császár és magyar király halála után került a magyar trónra. Az Unger Emil numizmatikus által készített Éremhatározóban 461-es azámmal jelölt denár már kevesebb ezüstöt tartalmazott, mint elődje. Verdejegye: B – M, felette kettős kereszttel, vagyis a budai pénzverő kamarában verték ki. Hátoldali éremképének négyes címerkompozíciója addig nem volt szokásban a magyar pénzek képi világában.  

 {4. kép} Már nem is tudom számontartani, hogy III. Zsigmond lengyel király {ur: 1587 – 1632} hányadik polturája kerül napfényre a várromban? Szintén a magyar – lengyel gazdasági kapcsolatok jelentőségét mutatja be az 1621-ben vert érme. A magyar pénzforgalomban egyébként nem igazán szerették, mert kevesebb ezüstöt tartalmazott, mint hazai kortársai. „Jobb, mint a semmi“ alapon alapon vándorolt az emberek kezében ide-oda.  

 

{5. kép} Igen megviselt és gyűrött Habsburg I. Ferdinánd cseh weissphennigje, de azért a betűk jól kiolvashatók: {FERDINA}ND PRI{M} vagyis első Ferdinánd. Őt az 1526-os mohácsi csatában elhunyt Jagelló II. Lajos király helyébe választották meg a cseh trónra. Az érme csekély értékű ezüstöt tartalmazott, magyar földön „babkának“ hívták. Ugye, ismerős a „fabatkát sem ér kifejezés? Nos, szinte semmit sem ért a korabeli hetipiacon.  (A második kép egy szebben megmaradt darabot mutat.)

{6. kép} Habsburg I. Ferdinánd magyar király {ur: 1526 – 1564} K – B verdejegyű, vagyis a gazdagságáról irigyelt Körmöcbánya pénzverő kamarájában 1542-ben készített denárja viszonylag épségben vészelte át a földben töltött évszázadokat. A maga korában a legfontosabb pénznemnek számított a denár, a számítási magyar forint 100 denárral volt egyenértékű mindig.  

{7. kép} Bevallom őszintén, hogy ez a régi pénz okozta a legtöbb fejtörést nekem. Az első oldal éremképe kivehetetlen, sőt még egy lyuk is tátong rajta. A hátoldalán a korona viszont szépen látszik. Ahogyan a köriratának LUDOVICUS {Lajos} és CIVITAS {város} szavak is. De a „legjobb barátom a Google“ alapon beütöttem ezeket a szavakat a keresőbe és már előttem is sorakoztak II. Lajos magyar és cseh király {ur: 1516 – 1526} pénzei. Közülük nem volt nehéz rátalálnia Swindica {ma Lengyelország} városában készített érmére.  

{8. kép} A következő régi pénz kilóg a sorból, Szádvár életéből. Hiszen a korabeli adatok szerint az erődítményt a Bécsi Haditanács parancsára 1686-ban lakhatatlanná tették, valószínűleg épületeit felgyújtották. Akkor hogyan került a Várhegy alá Habsburg I. József német-római császár és magyar király  {ur: 1705 – 1711} osztrák veretű három krajcárosa, amely uralkodásának első évében készült el. Hiszen akkor már a hegyi sasfészek üszkösen düledezett, a várudvarok néma csendjét semmi sem zavarta meg. Tippem szerint a környékbeli pórnépek szekerezhettek fel, kibontani az értékes építőanyagot és vasalkatrészeket. Talán egy falusi jobbágy veszíthette el a három krajcárost? 

{9. kép} A Habsburg pénzek hosszú sorát gazdagítja II. Mátyás német-római császár, Cseh és Magyarország királyának 1620-ben készített ezüstdenárja. Az időtájt a napszámosak {szénakaszálók vagy szőlőkapálók} tenyerét húsz denár ütötte a fárasztó nap estéjén. Aprópénznek számított ez az érme, de amikor elgurult Szádvár udvarán, a gazdája mérgesen kereshette.  

{10. kép} A XV. században, pontosabban 1427-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király parancsára verték először a kettős kereszt – Árpád-sávos címerpajzsú denárt. Korában jó pénznek számított, mert 8 latos vagyis 50 %-os ezüstlemezből készítették. A következő uralkodók pénzverdéiben is folytatták ezt a pénztípust. Előlapján nehezen, de kivehető a LAI DEI szótöredék, ami az eredeti körirat szerint MON LADISLAI DEI G {Isten kegyelméből László pénze}, míg a hátlapján egykoron a REGIS UNGARIE ETC {Magyar királyság stb.} . Így beazonosítható az érme V. László király ÉH 523-as denárjának az 1455-ös esztendőből. Verdejegye K betűje Körmöcbánya városát jelentette, a P pedig a pénzverő kamaraispán nevének kezdőbetűje.   

 Ezzel végére értem a sornak, újabb régi pénzeket söpörhetünk be Szádvár képzeletbeli kincsesládájába. Illetve rosszul írom, hiszen a közeljövőben ezeket a régmúltra kíváncsi látogató a saját szemével is megnézheti, hiszen a vadregényes tájban megbújó Szögliget község Önkormányzata jóvoltából a nyárra elkészül az új Látogatóközpont épülete. Az itt elhelyezett üvegvitrinekben pedig ott fognak ezüstösen fényleni a felsorolt régi pénzek is.  

Szeretném a köszönetemet kifejezni Gál Viktor régésznek, a Herman Ottó Múzeum szakemberének, mivel az általa megtisztított pénzek fotóit a rendelkezésemre bocsátotta és közlésre átengedte.  

 Szöveg: Szatmári „Nagyon Várbarát“ Tamás
fotók: Gál Viktor