A magyarországi várkutatókat egybegyűjtő Castrum Bene Egyesület idén májusban történetében eddig még példa nélküli tettre vállalkozott, mivel elhatározta, hogy átlépi az országhatárt. Elfogadta a romániai, pontosabban erdélyi Maros Megyei Múzeum meghívását. Mivel a szervezést már a zord télben megkezdték, az indulás napjára mindenki tisztában volt a teendőkkel. Így mind a budapesti buszra szállás, mind a különböző költségek befizetése rendben megtörtént. Ugyanez már nem mondható el az időjárásról, mivel a természet eme öt napon sok esetben fordította el szebbik arcát a lelkes csapattól. Így vált nélkülözhetetlen útitársunkká az esőkabát, amit a vadregényes erdélyi hegyek között sűrűn kellett magunkra ölteni.
"Szatmári" keresési eredményei
A sziszifuszi munka
A hegyen-völgyön és árkon-bokron keresztül a természetet járó kirándulóknak nem kell részletesebben ecsetelnem, milyen érzés fog el, amikor utamat keresztezi egy vadrózsabokor vagy éppen egy csalánmező. Hiszen ezek a nyári – rövidnadrágos – túrázás legfélelmetesebb ellenségei. A meleg idő beköszöntével beindulnak a természet vegetációs folyamatai, magyarán szólva minden kizöldül. A talajban gyökeret eresztett legkülönbözőbb lágy és fás szárú növények újult erővel törnek az éltető napfény felé, szinte egymással versenyezve, vajon ki tud magasabbra nőni?
In memoriam – Szatanek József
Szombaton késő este csörgött a telefonom, így értesültem erről a tragikus hírről. Meghalt Szatanek József. Még sokáig nem tudom majd felfogni, hogy többé nem kérdezgethetem ki a Castrum Bene konferenciáján a horvátországi vártúráiról, boszniai kalandjairól. Pedig most májusban is készültem erre, elhihetik nekem. Szerette az életet. Hiszen amikor rákérdeztem, hogy nem fél az egykoron oly véres polgárháborúnak hadszínteréül szolgált Bosznia földjét taposni, mosolyogva válaszolt nekem. Csak oda megy el, ahol legeltetik a juhnyájat, ott már nem lehet éles akna.
Barangolás a kárpátaljai várak között, az első nap krónikája.
Még a tavalyi esztendő folyamán jutott eszébe ifjabb Fidrich Tibornak és Bagdács Jánosnak, hogy a Kárpát-medence északkeleti térségében emelkedő középkori várak felkeresésére egy vártúrát szervezzen. A nagyszabású kirándulás részleteit a zord tél során az Internet segítségével töviről-hegyire megbeszélte a 19 főnyi létszámra bővült társaság. Az indulás estéjén nem sokat aludhattunk, hiszen az autóbusz éjféltájban indult meg állomáshelyéről, hogy szép sorban felvegye a jelentkezőket. Örömteli találkozást jelentett a régi ismerősökkel, az új arcokat pedig kíváncsian fürkészve foglaltuk el helyünket a kényelmes járműben. Miután órák hosszat robogtunk keleti irányban, végül elértük az országhatárt Beregsuránynál. Mivel ez már a schengeni határát jelenti az Európai Uniónak, jó órányi várakozást jelentettek a számunkra a különböző hivatalos szervek vizsgálatai.
Barangolás a kárpátaljai várak között, a második nap krónikája.
A második nap reggelén a lehúzott redőny rései között bekandikáló napsugarak ébresztettek minket. Ez jó jelnek vettük, ma sem kell a nagykabát a kiránduláson! Nagy csodálkozásunkra az Ungvárra vezető főútvonal jó minőségű volt, Mercedes kisbuszunk is vidámabban falat a kilométereket rajta.
Barangolás a kárpátaljai várak között, a harmadik nap krónikája.
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék” – jutott eszembe Kölcsey Ferenc verse, amikor feltekintette a város feletti hegyet koronázó romra. Ide egy macskakővel lefedett, jó félórányi gyaloglás után jutott fel a lelkes kompánia. Engem leginkább a bujáki várra emlékeztetett a felsővári palotájának csonkjaival, de persze ötször nagyobb méretekben. Mivel még a növényzet burjánzása előtti időszakban kerestük fel, szerencsére átlátható volt a területe. Mert az egykori lakó és gazdásági épületek, olaszbástyák maradványai a nyáron már szinte elvesznek a zöldellő természetben. Sajnos a műemlék környezete igen szemetes. Felháborított minket a látvány: vajon milyen ember az, aki felcipeli magával a magas sasfészekbe az üdítőt, a konzervet majd azokat elfogyasztva, ledobálja a várfalakról? Hát nem a turisták közé tartozik, az bizonyos. Mert a turista védi a környezetét, nem szemetel, nem tépi le a növényzetet, onnan csak az emlékeit viszi el fényképen megörökítve. Nos a huszti vár is várvédőkre vár – szűrtük le a tanúságot.