Az élménybeszámolóm igen nehezen fogalmazódik meg! Kimondottan tág a téma, és kevés a váras anyagom. Az eső miatt keveset fényképeztem és Nagyon Várbarát tagtársunk igen talpraesetten írta meg a hétvége átfogó történetét.
A XVII. Vármentő Napok résztvevői (Fotó: Orosházi Bernadette)
Szerda délután jutott az eszembe a Bibliából ismert Noé: vajon ő hogyan tűrte az eső monoton kopogását hajójának oldalán? Mert én útban Szögliget felé, már egyre nehezebben fogtam fel, hogy most az autópályán egyenest egy viharzónába tartok. Hogy a hosszú hétvégét ilyen pocsék időjárással kell elviselnem. Nem-nem, nem lehet, hogy ennyire haragudjon ránk, Szádvár barátaira az Esőisten, hogy teljesen lehetetlenné tegye az őszi Vármentő Napokat. Mikor végre elérkeztem az esti alkonyatba burkolódzó Szögligetre, a negatív gondolatokat félrehessegetve vettem lépteimet a jól ismert Holló Vendégház udvara felé, ahol is sorra bukkantak elő a régi barátok, akik nagy örömmel ráztak velem kezet.
Szádvár keletről (Fotó: Vígvári Tamás)
Várjáró Magazin 12. szám, Kocsis Andrea: Drégely – Szondi-szonda?
Ez bizony nem a „bús düledékeiden”. Ez egy másik történet, amely „felhőbe hanyatlott”, amíg Arany János meg nem teremtette újból. Mondhatni az, hogy Drégely vára pusztulása óta kőről – kőre és évről – évre emelkedik, nagyobb részben köszönhető Arany Jánosnak, mint magának Szondi Györgynek. A „drégeli rom” képe alapot adott az alatta elterülő falvaknak egy új arculat kiépítésére, éppen csak egy Szondi-kultuszt kellett hozzá előrántani a semmiből, és felépíteni a nevezett várat. A nemzeti hős várvédő alakja valahol a 19. század közepén kezdett újra körvonalazódni. A nemzeti romantika szülte alaphangulatban, 1883-ban – hosszabb vitát követően – végül a vár mellett, Szondi elestének helyéhez közel kezdődött meg a húsz évig tervezgetett Szondi-kápolna építése, amelyet az elkészülést követő évben, 1885-ben fel is szenteltek.
