Barangolás a kárpátaljai várak között, a második nap krónikája.

A második nap reggelén a lehúzott redőny rései között bekandikáló napsugarak ébresztettek minket. Ez jó jelnek vettük, ma sem kell a nagykabát a kiránduláson! Nagy csodálkozásunkra az Ungvárra vezető főútvonal jó minőségű volt, Mercedes kisbuszunk is vidámabban falat a kilométereket rajta.

Ungvár panoráma fotója, készítette: ifj. Fidrich Tibor

(tovább ->)

Barangolás a kárpátaljai várak között, a harmadik nap krónikája.

„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék” – jutott eszembe Kölcsey Ferenc verse, amikor feltekintette a város feletti hegyet koronázó romra. Ide egy macskakővel lefedett, jó félórányi gyaloglás után jutott fel a lelkes kompánia. Engem leginkább a bujáki várra emlékeztetett a felsővári palotájának csonkjaival, de persze ötször nagyobb méretekben. Mivel még a növényzet burjánzása előtti időszakban kerestük fel, szerencsére átlátható volt a területe. Mert az egykori lakó és gazdásági épületek, olaszbástyák maradványai a nyáron már szinte elvesznek a zöldellő természetben. Sajnos a műemlék környezete igen szemetes. Felháborított minket a látvány: vajon milyen ember az, aki felcipeli magával a magas sasfészekbe az üdítőt, a konzervet majd azokat elfogyasztva, ledobálja a várfalakról? Hát nem a turisták közé tartozik, az bizonyos. Mert a turista védi a környezetét, nem szemetel, nem tépi le a növényzetet, onnan csak az emlékeit viszi el fényképen megörökítve. Nos a huszti vár is várvédőkre vár – szűrtük le a tanúságot.

Csoportkép a várbarátokról Huszt váránál

(tovább ->)

Barangolás a kárpátaljai várak között, a negyedik nap krónikája.

Vasárnap felébredve, rádöbbentem, hogy ez már a kárpátaljai kirándulásunk utolsó reggelje. Mennyi minden történt velünk három nap alatt, oly sok történelmi helyszínt sikerült megnéznünk a lelkes csapattal! De a jó dolgok hamar véget érnek – töprengtem, miközben a szennyest pakoltam befelé a táskába. Még egy jóízűt reggeliztünk, hogy a hosszú útra megerősítsük tagjainkat, majd következett az érzékeny, de rövid búcsúzás a házigazdáinktól. Szentül megígértük, hogy fogunk ide még eljönni, ha lehetőségünk akad rá. Majd a buszon elfoglalva a megszokott ülésünket, a sofőr hazafelé irányította a kormánykereket. Azért még egy órányi kitérőt tettünk, hogy Beregszász városának szélén, a bevásárlóközpontban, mert lám már ilyen is akad Kárpátalján, mindenki feltölthesse tarisznyáját vásárfiával az otthoni kis családja számára. Bent a túlhűtött pultok között kormányozva a rácsos kiskocsikat, legnagyobb keletje a csokoládénak és a különféle sajtoknak, tubusos krémeknek volt, de erősen rácsodálkoztunk a méternyi nagyságú tengeri halra is. Talán nem mondok nagy újdonságot, de Ukrajnában, ugyanúgy, mint kis hazánkban, akinek pénze van, mindent meg tud vásárolni, ami szem és szájnak ingere.

Az utolsó hryvná-nkat is elköltöttük, mehetünk haza 🙂

(tovább ->)

Gondolatok Szádvár 1567-es ostromáról

Egy középkori vár több feladatot látott el sok évszázados fennállása során. Elsődlegesen az előkelő nemesi család számára biztosított jól védhető menedéket és kincseinek biztonságos tárházát. Másodsorban a várbeliek ellátását szolgáló váruradalom központjaként tekintettek rá. Ide szállították be a környező jobbágyfalvak népére kirótt földesúri szolgáltatásokat, élelmiszer és pénzbeli adókat. A feudális rend két nagy társadalmi rétege, a nemesek (földesurak) és a nemtelenek (jobbágyok) elkülönítésének napjainkig a jobb-rosszabb állapotban fennmaradt erődítmények jelentik a leglátványosabb tárgyi bizonyítékait. Akié a vár, azé a hatalom! – állapították meg a történészek teljes joggal. Az erős falakkal védelmezett várban strázsáló fegyveres katonaságnak parancsoló birtokos messze környék felé terjeszthette ki kardját, előtte hajolt meg a nagyrészt mezőgazdasági munkát végző lakosság. Így hát nem csodálható, hogy a várak históriája egyben a várostromok hosszú-hosszú sorát jelenti, hiszen mindenki igyekezett várat szerezni magának, ha pedig ez sikerült, máris a szomszéd várára fájt a foga.

(tovább ->)

A XIV. Vármentő Napok eseményei

Az időjárás kiszámíthatatlan szeszélye folytán, míg országunk nagy részét elborította a hóvihar, addig Szögliget községénél békesség fogadta a XIV. Vármentő Napokra érkezőket. Március 15-én reggel az emlékműnél sorakoztunk fel, ahol a felszólalók méltóképpen idézték fel a dicsőséges időket. Majd átvonultunk a közeli Művelődési Házba, mert ott egy időszaki kiállítást rendeztek be a település északi határában emelkedő középkori várrom, Szádvár kapcsán. A megnyitó kezdetét Tóthné Mihalik Katalin Szögliget Polgármester-asszonya, Gál-Mlakár Viktor a miskolci Herman Ottó Múzeum régésze és Bubenkó Gábor helytörténeti kutató és fotográfus rövid beszédei jelentették. Mindenki összegezte, hogy mit jelent neki Szádvár, hogyan kapcsolódik a településhez, annak lakóihoz.

A szádvári kiállítás megnyitója a szögligeti Művelődési Házban

(tovább ->)

Ismertető a Szádvárban napvilágra került pénzekről

Az egykori Bebek-vár területén 2006 óta végez vármentő tevékenységet a Szádvárért Baráti Kör tagsága és a hozzájuk csatlakozott önkéntesek hada. A kezdeti területtisztítás véget nem érő folyamata mellett idővel megindultak a várrom rogyadozó falainak állagmegóvását jelentő falazási munkálatok. Majd a Régészeti Hetek során a miskolci Herman Ottó Múzeum szakembereinek irányításával megkezdődhetett a föld mélyének vallatása. Vajon milyen tárgyi emlékek maradtak hátra a sok évszázaddal ezelőtt Szádvárban élt emberek után? Régóta közhelynek számít, hogy a középkori szemétdomb a jelenkor régészeinek kincsesbányát jelent. Az alábbiakban a napvilágra került tárgyi emlékeknek egy szűk köréről, a pénzekről írnék részletesebben.

Középkori pénzverő kamara ábrázolása

(tovább ->)