Várjáró Magazin: 41. szám

Tóth Balázs: Szandavár és Szanda-Péterhegy

Tóth Balázs: Szandavár és Szanda-Péterhegy

Szanda Nógrád megyében, a Cserhát hegységben, gyönyörű vidéken elhelyezkedő, kevesebb, mint ezer lakosú település. A környék bővelkedik középkori – kora újkori várakban, templomokban, kastélyokban, műemlékekben: ha ide utazunk, érdemes felkeresni többek között Bujákot, Cserhátsurányt, Terényt, Herencsényt, Nógrádsápot – több napot, de akár egy hetet is el lehet tölteni a falu közvetlen környezetében elhelyezkedő nevezetességek felkeresésével, kirándulással, túrázással.

A tágabb és a szűkebb környezet

A község várai egy kettős andezitkúpon állnak: a nyugati a mára már elbányászott Péterhegy, ahol egy országosan is egyedülálló építmény, egy fallal körülvett körtemplom (rotunda) állt; a keleti az 528 m magas Várhegy. A Péterhegy felkeresésére is van mód, az itt található középkori épületmaradványok azonban már nem láthatók (erről később még szólunk). A Várhegyet legkönnyebben észak felől, Szanda, vagy Szandaváralja irányából közelíthetjük meg – mindkét irányból jól kitáblázott turistaösvény vezet a hegycsúcsra. A túra utolsó szakasza kissé meredek és köves – sziklás, de a fáradságért mindenképpen kárpótol bennünket a kilátás: a tetőről a Cserhát, de talán az egész ország egyik legszebb panorámája tárul a szemünk elé.

A közeli műholdfelvétel …

…. és a hagyományos térkép

Történet

A Szandavárral kapcsolatos első írott adatunk a 14. század elejéről származik: oklevél 1327-ben említi a királyi kézen levő vár várnagyát, Szécsi Péter nógrádi ispánt. Úgy tűnik, hogy a nógrádi ispánok a század folyamán, 1387-es eladományozásáig honorként birtokolták a szandai váruradalmat – a század középső harmadában Szécsényi Tamásról és Szécsényi Kónyáról tudjuk, hogy az erősséghez tartozó Patak birtokosai voltak. A vár építésének pontos ideje tehát nem ismert, ebben talán az ásatások során előkerült kerámialeletek feldolgozása lesz segítségünkre, amit Oszolik Maja régészhallgató végez szakdolgozata keretében.

Szandavár tömbje

Szandát minden tartozékával együtt 1387-ben Mária királynő Csetneki Miklós fia György étekfogómesternek és Akus fia Mihálynak adományozta, a Lajos királynak, az Erzsébet és Mária királynőknek, majd neki tett szolgálataik jutalmául. 1389-ben Zsigmond elcserélte a várat Hrussóért és Pásztói Jánosnak, az ország egyik gazdag nagyurának (aki pályafutása során országbíró és nógrádi főispán is volt) adta. Kilenc évvel később, 1398-ban az uralkodó oklevélben fordult Pásztóihoz, ugyanis a Fogachi család több tagja panasszal élt ellene, mert mióta Szanda az ő birtoka, várnagya, Nagy Mihály szántókat, erdőket és kaszálókat foglalt el tőlük, és kilenc jó disznajukat elhajtotta. Az erősség valószínűleg 1403-ban került ismét királyi kézbe, ugyanis Pásztói János fia, Jakab részt vett a Zsigmond elleni bárói felkelésben, ezért elvesztette birtokainak jó részét. 1414-ben már biztosan a királynő a vár birtokosa, akinek várnagya, Kudlarner ellen a következő évben panaszt tettek a rédeszentmártoniak, mert az állítólag a tasi királyi jobbágyokkal elfoglaltatta földjeiket, cserjésüket, erdejüket.

1439-ben Albert feleségének, Erzsébetnek adományozta Szandát, aki Harangi Miklóst nevezte ki várnagynak. A királyné hamarosan Farkas László budai polgárnak zálogosította el az erősséget, majd visszavette tőle, és zálogösszeg lefizetésének terhe mellett, 1440-ben hűséges emberének, Szandai (zágorhidi) Tárnok Demeternek (királynéi asztalnokmester 1440-ben, királynéi alkicstartó 1440-1441-ben) és testvéreinek adta. Ugyanebben az évben I. Ulászló Rozgonyi Simon püspöknek és nánai Kompolti Pálnak adományozta. Tárnok Demeter 1446 előtt visszaszerezte, és legkorábban 1454-ig testvéreivel közösen bírta a várat. 1454 után – ennek pontos idejét nem tudjuk – cseh huszita csapatok foglalták el Szandavárat, akiktől 1459-ben szerezték vissza azt. Ez után Lábatlani János birtoka lett, akinek családja 1465-ben eladta Vitéz János esztergomi érseknek. Vitéztől a következő évben Kolár Péterhez került Szanda, aki az épületet rövid ideig rezidenciaként is használta. Az 1470-es évek elejére ismét az érsekség kezén találjuk az erősséget, amit 1473-ban Bátori István és András emberei szálltak meg, és Mátyástól az uradalmat is adományul kérték – ebben valószínűleg szerepe volt az 1471-es, sikertelen Vitéz János-féle lázadásnak, ami után a király az érsekség birtokainak elvételével büntette a főpapot. 1474 januárjában Bátori István és rokona, Marcali László kölcsönös örökösödési szerződést kötöttek, mely alapján Marcali magtalan halála esetén Fejérkőt, Babócsát és Szentgyörgyvárat juttatja István fiainak, akik hasonló esetben Világosvárat, Bujákot és Szandát ajánlották fel Marcalinak.

1475-ben Szanda várnagya Kálnói Péter volt, aki Tholdi Sebestyén és Farnasi Simon László Budára tartó embereit megverette, közülük néhányat megsebesített, a várba vitt, értékeiket pedig elvette. 1493-ban Pásztói János tiltakozásáról értesülünk többek között Szanda II. Ulászló általi eladományozásával és a Bátoriak itteni birtoklásával kapcsolatban, mely alapján arra következtethetünk, hogy Mátyás haláláig híve, István kezén volt az erősség. A 15. század végétől a török hódításig terjedő időszakban a vár története, birtokosainak kiléte egyelőre meglehetősen bizonytalan.

Szandát valószínűleg 1544-ben Nógráddal és Hatvannal együtt foglalták el az oszmán csapatok, őrséget azonban csak 1546-ban helyeztek bele – az itt állomásozó müsztahfizok és tüzérek első listája 1546. augusztus 28-án kelt. Szanda szervezetileg a budai vilajetbe tartozott.

1548 telén keletkezett Kassán Tinódi Sebestyénnek a Varkucs Tamás idejébe lött csaták Egörből című műve. A mű által lefedett időszak legtágabban 1541 ősze és 1548 közé tehető, hiszen ezen intervallumban volt Varkoch Tamás az egri vár várnagya – a szerzőt talán éppen az késztette a mű megírására, hogy 1548-ban került a hevesi erősség élére Varkoch helyett Dobó István. Ezen írásban Szanda a törökök által birtokolt helyőrségként kap helyet, így a műben szereplő események 1546 és 1548 között történhettek, ami arra utal, hogy Tinódi már igen röviddel az események után beszámolt róluk. 1550 augusztusa és 1553 ősze között írta Tinódi – ugyancsak Kassán – a Kapitán György bajviadalja című históriás éneket, mely nemcsak a korabeli had-, és fegyvertörténethez szolgáltat érdekes adatokat, de Szandavár történetéhez is.

Kapitány György hollókői vitéz, és Hubiár aga, híres szandai katona összecsapásáról van szó a költeményben, akik egy rab kikérése miatt vívtak párbajt egymással. A költő által említett török főszereplő, Hubiár aga minden bizonnyal azonos a Szanda 1549. évi zsoldjegyzékében felbukkanó Hubjár agával, aki a várban szolgálatot teljesítő lovasok parancsnoka volt. Mivel 1547. február 20-ig még biztosan Kubád aga viselte ezt a tisztséget, a párbajra legkorábban 1547 tavaszán, legkésőbb pedig 1553 nyarán kerülhetett sor. 1552. április 10. és 16. között keletkezett Tinódi Szigeti veszedelem című költeménye, melyben Szeged városának 1552 februári, hajdúk általi kifosztását, a vár sikertelen ostromát, majd Ali budai pasa seregétől elszenvedett vereségét mutatja be. Ebben a műben is török helyőrségként szerepel Szanda, így erősen megkérdőjelezhető a szakirodalomban néhol feltűnő információ, mely szerint a várat 1551-ben visszaszerezték volna a keresztény csapatok. Ez már csak azért sem valószínű, mert az erősség 1553 decemberében is biztosan török kézen volt, és a két időpont (1551 és 1552 februárja, azaz a Tinódi által leírt eseménysor időpontja) között eltelt rövidke időszakból nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy a törökök ismét ostromolták volna Szandát.

1552-ben a még keresztény kézen lévő nógrádi várakat sorra foglalták el a török csapatok, így Szanda, amely eddig a hódoltság peremén levő erősségként fontos szerepet töltött be az oszmánok által megszállt területek védelmében, most veszíteni kezdett jelentőségéből – ez a folyamat a zsoldjegyzékek tanúsága szerint az évtized második felére-végére teljesedett ki. Egy különösen érdekes, valószínűleg 1576-ban, esetleg 1590-ben készült német összeírást ismerünk, mely a törökök által birtokolt magyarországi várak sorát tartalmazza, azok őrségének létszámával együtt. Ebben szinte bizonyosan Szanda várára utaltak „Becske vára” néven, ahol 130 katona: 70 besli (Besslien) és 60 gyalogos (Fuessknecht) állomásozott – ez az adat azonban minden bizonnyal túlzó, hiszen a török zsoldlisták jóval kevesebb harcosról tájékoztatnak.

A vár pusztulására a tizenöt éves háború során került sor. A Christoph Tieffenbach kassai, és Pálffy Miklós bányavárosi főkapitány részvételével lezajlott, 1593 őszi és téli hadjárat utolsó nagy sikere Fülek november 27-i elfoglalása volt, mely után, december 3-án a szövetséges csapatok megszállták az ellenséges erők által kiürített Szécsény városát is. Ezt követően Tieffenbach Kassára vonult vissza 5-7 ezer emberével, míg Pálffy Nógrád megyén keresztül vezette haza körülbelül 10 ezer fős seregét – az itt fekvő török helyőrségek katonái, azt gondolván, hogy a keresztény csapatok a várak megvívására jönnek, elhagyták a rájuk bízott erősségeket, némelyiket pedig fel is gyújtották – ezek közé tartozhatott Szanda is.

Érdekes adalék, hogy Szandavár felhagyása Decsi János krónikájában szerepel (és erről ír Verner Márk velencei követ is Konstantinápolyban, 1594 tavaszán), a bécsi HausHof und Staatsarchiv, Hungarica, Allgemeine Akten gyűjteményében található, 1593. december 8-i hivatalos listában azonban nem. Ennek oka talán az lehet, hogy az elpusztult, stratégiai jelentőségüket vesztett, tovább nem hasznosított várak megszerzését a hadvezérek nem jelentették az Udvari Haditanácsnak. Az, hogy a vár ténylegesen leégett, régészetileg is igazolható. Értékes forrás a hadjárattal kapcsolatban Illésházy István nádor feljegyzése, aki az 1593-as események végéig Pálffy Miklós seregével tartott, így szemtanúként írta le az eseményeket.

Elbeszéléséből megtudjuk, hogy Pálffy ágyúk nélkül indult haza a hadjáratból, így vette ostrom alá és foglalta el Drégelypalánkot. Ettől a törökök annyira megijedtek, hogy felgyújtották Drégelyt, és felhagyták Kékkőt, Divényt, Somoskőt, Bujákot, Hollókőt, „és egyes apró kastélokat” – ezek között lehetett Szanda is. A korszak történetírásának egyik legismertebb alakja Istvánffy Miklós volt.

A művében konkrétan megnevezett – ezen támadó akció során a keresztény csapatok által Szécsény megszállását követően elfoglalt – várak listája szinte teljesen megegyezik Illésházyéval, ahhoz csak Ajnácskőt teszi hozzá, azonban utalásszerűen sem említi más (kisebb) várak megszerzését. Kjátib Cselebi Decsi Jánossal és Verner Márkkal szemben arról számol be, hogy Szandavár az 1593. évi hadjáratban még elkerülte a pusztulást, azonban 1594 márciusában, Haszan budai pasa parancsára felgyújtották. Ez már csak azért is elképzelhető, mert Pálffy Miklós serege 1594. március 10-én elfoglalta Nógrád várát – talán ez az esemény vezethetett a pasa döntéséhez. Noha ez is lehetséges, sőt, forrásokkal alátámasztható eseménysor, véleményem szerint azonban nagyobb a Decsi által leírtak valószínűsége.

Pállffy Miklós

Láttuk tehát, hogy Szandával kapcsolatban elég sok bizonytalan adattal kell megküzdenünk az 1593-1594. évi hadjáratok eseményei kapcsán, de ugyanez a helyzet a régió több más várával is – ezek közül is kiemelendő Salgó, amellyel kapcsolatban nem rendelkezünk történeti adattal az ekkor lezajlott pusztulásról, erre csak a régészeti megfigyelések alapján következtethetünk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az erősség a 17. századi török forrásokban már sehol nem szerepel, nem állították helyre és őrsége sem volt.

A korszakról érdekes információkkal szolgálnak a török zsoldjegyzékek, melyek közül az utolsó valószínűleg 1593-ban készült. Ezek közül a legérdekesebb az első két lista, melyek az 1546. augusztus 28. és 1547. február 20. közötti időszakban keletkeztek, ekkor az eltelt két évnegyedben külön írták össze az itt állomásozó katonákat. Mindkét alkalommal 280 katona neve lett bejegyezve, a második szemlén azonban ebből csak 252-en voltak jelen. Ez a szám igen nagynak tűnik, erre azonban valószínűleg azért volt szükség, mert ekkor a hódoltság központját, Budát észak felé Szandán kívül már csak Vác, Nógrád és Hatvan védte, ez pedig megkívánta a nagyszámú őrség jelenlétét.

A katonák nagy részét ebben az időszakban valószínűleg a két hegycsúcs közötti nyeregben helyezték el, itt ugyanis még a mainál magasabban állhattak az őskori sáncok, amelyek felhasználásával – egyszerű erődítésekkel – egy külső várat alakíthattak ki, és bizonyosan megszállták a péterhegyi épületegyüttest is. A szandai török hódoltság utolsó két évtizedében, az 1570-es évektől az oszmán csapatok száma erősen lecsökkent, már csak maximum 70, de általában 30-40 katona állomásozott itt.
A péterhegyi épületegyüttestől nem rendelkezünk írott forrásokkal, így ennek megismerésére egyedül a régészeti adatok állnak rendelkezésre.

Régészeti kutatások

A két hegycsúcs közül először a Péterhegyen került sor feltárásra 1968. őszén. A terület a nógrádkövesdi kőbánya művelési területéhez tartozott, és a bányászat által érintetté váló, lerobbantás előtt álló falmaradványok rendeltetésének, elrendezésének, korának meghatározása céljából kerülhetett sor a leletmentésre Gádor Judit vezetésével. A helyszínen egy 6 m külső átmérőjű, félköríves szentélyű rotunda került elő, melyhez nyugat felől négyszögletes, a körtemplomhoz képest kissé eltérő tájolású hajó csatlakozott.

A belső térből kizárólag középkori kerámiatöredékek kerültek elő, ezeken kívül itt néhány – valószínűleg gyermekcsontvázhoz tartozó – koponyadarabot és ujjpercet találtak. Ezt az épületet a sziklára alapozott fallal vették körül, melynek délkeleti oldalán egy torony helyezkedett el. A bejáratot a keleti falszakaszon azonosították, melynek északi sarkához közel, a fal belső oldalán, tüzelőhely maradványára bukkantak, két szélén nagyméretű kövekkel. A fal nyugati szakaszának jó része hiányzott – ezt a részt valószínűleg már a századfordulón elbányászták: a 19. század második felétől itt zajló kőfejtésre több adatunk is van. Az ásatási dokumentáció szerint a területről késő bronzkori, Árpád-kori és 14-15. századi leletek kerültek elő, a leletanyagban azonban kanócos puska alkatrészt is találunk, amely arra utal, hogy az épületegyüttes pusztulására a 16. század végén, valószínűleg Szandavár felhagyásával egy időben került sor. Az építészeti emlékek és az előkerült leletanyag alapján az objektum a 13. században épülhetett, és a 14. század folyamán építhették át. A rotunda megléte a területen egyértelműen egyházi, szakrális funkcióra utal (búcsújáróhely), a körítőfal és a területen talált fegyverleletek azt jelzik, hogy itt – legalább a hódoltság korában – a katonaság jelenlétével is számolnunk kell. Noha már 1968-ban tervbe volt véve a hegycsúcs teljes lerobbantása, erre végül csak 1970-ben került sor: ez jól jelzi a korabeli műemlékvédelem érdekérvényesítő képességének határait.

Péterhegy

Limbacher Gábor néprajzkutató közlései nyomán ismert, hogy a Péterhegyen megkezdődött bányászati tevékenység megindulása előtt az itt található Péterkút, és a mellette álló kereszt a helyi búcsújárás kedvelt célpontja volt. Véleménye szerint ez az egyházi esemény a 18. századnál korábbi eredetű lehetett, és fogadalmi búcsúnak tartható, ami a török kiűzésének emlékére, azzal egy időben létesülhetett. A hegycsúcs végleges lerobbantását követően a búcsú a hegy lábánál található Mária-forráshoz „költözött”, és arra azóta is itt kerül sor. A várhegyről lefelé jövet érdemes felkeresnünk a forrást, melynek vize nagyon kellemes ízű és hűvös – egy forró tavaszi, vagy nyári napon igazi felüdülést jelent a megfáradt kirándulóknak.

Az ásatások 1969-ben és 1970-ben a Várhegyen folytatódtak, továbbra is Gádor Judit vezetésével. A munkálatok eredményeiből valószínűsíthető, hogy a középkori erősség legkorábbi, 13. század végi periódusához tartozott a ma is jelentős falmaradványokkal rendelkező torony, az ehhez kapcsolódó palotaszárny (ez mára már teljesen megsemmisült), a ciszterna, az ezeket kerítő fal, illetve a vár délkeleti sarkán levő kaputól vezető falszoros. A második építési korszakban, a 15. század közepe körül dél felé bővítették a várat – ekkor készült el az alsóvár.

A ciszterna mellé egy kapu került, valószínűleg toronnyal. Ez a bejárat egy nagy udvarhoz vezetett, ahonnan kelet felé újabb falszorost építettek a korábban meglévő kapuig. Az alsó várnak lehetett még egy déli bővítése, ennek kora azonban nem dönthető el. Az erősség nyugati részén elhelyezkedő, félkör alakú (valószínűleg fedett) ágyútorony 1526 és 1544 között épülhetett; ebben az időszakban a felsővárban gerendavázas házak is álltak. Az ágyútorony melletti, nyugatra elhelyezkedő sziklán feltehetően fából készült előretolt védőmű állhatott, ezt azonban nem tudjuk datálni. A feltárások során megfigyelt omlásréteg alatt markáns égési réteg húzódott, amely igazolja a történeti források azon adatát, hogy a vár leégett. A két épületegyüttes tömegének, egymáshoz való helyzetének könnyebb vizualizálásához javasoljuk az alábbi animáció megtekintését (szerző: Fodor Zsolt):

A Várhegyen előkerült fémtárgyak nagy része a pusztulási- vagy az omlásrétegből került elő (a dokumentáció mellett erre utal erősen megégett, elszíneződött felületük is), így jól keltezhetők a 16. század második felére, hiszen bizonyosan az 1593-ban bekövetkezett tűzvész során vagy közvetlenül után kerültek a földbe. A török korra jellemző lelet a rézbogrács, illetve néhány színesfém edény töredéke. Az egy pár, összeillő, 13 mm átmérőjű ólomgolyók öntésére szolgáló golyóöntő forma arra utal, hogy ebből az alacsony olvadáspontú fémből készült lövedékeket nem készen szállították a várakba, hanem helyben állították elő őket (nyers ólomszállítmányok érkezéséről más, nagyobb jelentőségű várak esetén írott adataink is vannak).

Érdekes lelet az áttört, háromkaréjos leveles, nem reszelt szélű típusba sorolható, nagyobb méretű könyv sarokveret, melynek formai párhuzamai a 15. század hetvenes éveitől a század végéig keltezhetők, Szandaváron azonban a rondella területéről került elő, így ezen tárgy használatát a 16. századra helyezhetjük.

A mindennapi élet tárgyai a nagyméretű fejsze, olló, tűzcsiholók.

Igen kevés fegyver: néhány nyílhegy és puskagolyó, két kis puskacső-töredék, egy csákánytöredék és egy lándzsacsúcs maradt csupán a várhegyen, amely azonban – még erősségek esetén is – nem szokatlan, inkább általános jelenségnek tekinthető.

Érdekes viszont az itt talált szimmetrikus ekepapucs, amelynek jelenléte a vár birtokközpont-szerepével magyarázható.

Az itt élő katonák szórakozását szolgálta a doromb, viseletükre pedig egy D-alakú vascsat, és néhány csizmapatkó utal.

Igen nagy számú patkó, és néhány sarkantyú, kengyel valamint hevedercsat maradt a területen, ezek döntő többsége viszont erősen töredékes.

A két hegycsúcson talált kerámiaanyag még feldolgozás alatt van, így ezekről a tárgyakról egyelőre nem tudunk részletesen beszámolni. A csontleletek érdekes adatot szolgáltathatnak majd az itt élők étkezési szokásairól, és a faragott csonttárgyak vizsgálata is érdekes eredményeket hozhat.

Utazási tipp

Ha Szandára utazunk, mindenképpen látogassunk el a közeli bujáki várhoz is, amelynek jelentős maradványai állnak és története számtalan ponton összefonódik Szandáéval – de erről majd egy másik alkalommal számolunk be.

Tinódi Sebestyén: Kapitán György bajviadalja

Sok rendbéli nép vagyon ez világba,
Kik vannak Istennek hivataljába,
Külömb-külömbképpen ő malasztjában,
Ki-ki hívön eljárjon ő dolgába.

Én mast szóllok csak vitézlő dolgokról,
Jelösben végvárakban lakozókról,
Az Istentől adatott malasztjokról,
Pogánokval gyakor harcolásokról.

Bátor szível az vitésséghöz vannak,
Ha ellenségöt hallnak, megvidulnak,
Gyorsan ő jó lovokra felfordulnak,
Az ellenségnek hamar arcul állnak.

Erőssen vívnak, szerencsát késértnek,
Kik közzülök meghalnak, sebesülnek,
Kik közzülök örök rabságban esnek,
Ki nem váltoszhatnak, ők gyötrettetnek.

Soknak marad hazól szegín árvájok,
Nemzetségök jajgatnak, attyok, annyok,
Mivel kiválthatnák, nincsen morhájok,
Csak ohítva koldulnak, nyavalyások.

Terekeken ha diadalmat vesznek,
Nagy hálákat adnak ők az Istennek,
Örülnek, vigadnak az nyereségnek,
Mentől inkább annak tisztösségének.

Jó legínyök vitézök végházakba,
Vannak gyakran terekkel bajvívásba,
Az körösztyén hitért gyakor harcokban,
És jó hírért, névért sok országokba.

Ez esztendőben mely dolog történék,
Kit ha hallanátok, megbeszéllenék.
Hollókőben egy jámbor vitéz lakék,
Hogy kit hívnak az jó Kapitán Györgynek.

Nám, Szondába egy hírös terök vala,
Hubiár aga, ki jó vitéz vala,
Egy rabért ketten öszvevesztek vala,
Kit Hubiár hitire kikért vala.

De Kapitán őt hitetlennek írá,
Kit ha akarna, ővéle megvívna.
Az Hubiár ehhöz kész lőn, hogy hallá,
Véle megvívna valahol akarná.

Ennek helyét Buják alatt választák,
Szent Lőrincnek napját ők erre hagyák,
Vitézök ezön sokan vigadának,
Hálát adának, Istenben bízának.

Az jó Kapitán könyörög urának,
Ím az vitéz jó Losonczi Istvánnak,
Szabatságot adna bajviadalnak,
Az nemes úr így szólla Kapitánnak:

“Kérésödet ebből én meghallanám,
Szabadságod én tenéköd megadnám,
Ha királnak méltóságát nem tudnám,
Mert ez áll őfelsége méltóságán.”

Kapitán György ezen való búvába
Jó Losonczit elhagyá haragjába,
Jó gróf Miklósnak könyörög dolgába,
Ott es semmi nem kele ő dolgába.

Az jó királhoz siete, könyörge,
Ebben az jó királ néki engede,
Erre kele szegínnek sok költsége,
Azzal sem gondol, vagyon nagy öröme.

Siete, lőn Bátori György szolgája,
Nemes úrfi azon igen vigada,
Az bajviadalra nagy gondot ada,
Vitézlő barátinak elírata.

Sok jó legínnyel Losonczi eljuta
Az vitéz Bebek György szép szerrel juta,
Vitéz Balassi János es eljuta,
Az jó Zay Ferenc es hamar juta,

Az jó Zoltai István es ott vala,
Negyedfélszáz lóval ők gyűltek vala,
Aznapra Bujákba bégyűltek vala,
Az vitéz Kapitán György örül vala.

Bajviadalhoz hamar felkészüle,
Csak az jó Istennek ő ott könyörge,
Meggyovónék, mindönt ő megkövete,
Az úrvacsoráját ő hozzávevé.

Az öltözést mint ők régen végeszték,
Egy páncélba, kuracsimba öltözék,
Két hegyös tőrét, hancsárát felköték,
Botával, paizsával felülteték.

Csuda szép sereggel kiindulának,
Buják alatt egy szép rétre jutának,
Az úrfiak szép öltözve valának,
Ott mely vígan nagy szépen jargalának.

Az vitéz Hubiár aga eljuta,
Szép öltözve nagy szép szerrel ő vala,
Az Hatvanból Amhát aga ott vala,
Ugyanonnan Gyáfer aga ott vala.

Pispökségből, Vácból az Csirkin aga,
Szondából ott vala Turszon vajvoda,
Ezökkel négyszáz terek szép nép vala,
Buják alá az rétre juttak vala.

Itt közöttök igen szép víz foly vala,
Szép seregök kétfelől állnak vala,
Úrfiakat terekek csudálják vala,
Ő nevöket szépön kérdözik vala.

Tanácskozván, ők zálagot adának,
Hogy valamely párttúl ne csalatnának,
Onnat Deli Csetőt, Deli Huszaint,
Innet Hanvai Albertot, Toldi Jánost.

Az viadalhelre igazlátókat
Adák Jánosi Pált, Zoltai Istvánt,
Eskodán haranbasát, Deli Malkucsot,
Kik ezök köszt hogy lássonak igazat.

Nám, ez kösztök ott elvégezve vala,
Az bajviadal melyiknek állana,
Bajvívótársa hogy ott meg ne halna,
Hírével, nevével őt élni hadná.

György az vízön szépen általnyomtata,
Hubiár es eleibe nyomtata,
Az kép kopja ott szépön öszvehajla,
György kopjája ló nyakába elromla.

Elvégezve vala, ló ne sértetnék,
De ez csak az szerencsétől történék,
Hubiár kopjája el nem törheték,
Kapitármak fején végre eltörék.

Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének,
Nagy erős viadalt ők ott tevének,
György köszönheti az vakszerencsének,
Egy seb esék ott jobb keze fejének.

Rajta vitéznek nem vala öröme,
Mert az markát elfolyá piros vére,
Ö kezéből kiesék hegyös tőre,
Meg az másik hegyös tőrt el-kivevé.

Gyorsan aszt es ű kezéből elejté,
Meg az buzgánt ragadá, elővevé,
Azzal sokáig veré, megszédíté,
Végre aszt es ő kezéből elejté.

Nagy hamar szép hangyárát kiragadá,
Azzal es az terekkel igen víva,
Vitézi orcáján es nagy seb vala,
Orcáját, kezét vér béfolta vala.

Ezt az igazlátók láták, szóllának,
Viadaljokban ők megállanának,
Rácz Jánost es hamar odabocsáták,
Az szörzésnek állának, lassódának.

Ketten egymástúl ők búcsút vevének,
Seregökhöz ők nagy vígan menének,
Fegyverökből szépön levetközének
Az Istennek nagy hálaadást tőnek.

Bajviadaljok lőn nagy dícséretbe.
Az Hubiár evölt bé az seregbe:
“Mire sebösöle lovam igyönkbe,
Lám, nem vala köztönk ez az szörzésbe?”

Az vitézök felelének, szóllának:
“Ne alícsja azt ő akaratjának,
De az szerencsének ű járásának,
Ha lovad meghal, helyébe mást adnak.”

Jámbor vitéz ez beszédnek megálla,
Terek sereg Szondába vígan szálla,
Jó Bátori György Bujákba bészálla,
Urakval, vitézekvel ott vigada.

Vitézök erről mind példát vehetnek,
Bajviadalba mikoron ti mentök,
Sok fegyver ne légyön ti reménségtök,
Csak az egy Istenhöz reménködgyetök.

Jól meghallhattátok az ó törvénbe,
Dávid Góliáttal mint járt igyébe,
Felöltözék Saul királ fegyverébe,
Abban nem bízék, lőn levetkőzésbe.

Az Úristennek bízék hatalmába,
Csak öt követ bévete ő taslyába,
Csavarító parittyát vőn ujjába,
Az Góliát vala mind talpig vasba.

Dávid szömbe juta az nagy embörvel,
Parittyából hagyíta egy kis kűvel,
Homlokon találá, elesék evvel,
Fejét vevé ott önnön fegyverével.

Azért vitézök, Dávid ti példátok,
Ha nagy szeretetvel Istenben bísztok,
Mindön igyetökben bizon jól jártok,
Halál után véle egyött vigattok.

Látom, urak, vattok már egyességbe,
Magyarok vattok ti nagy szeretetbe,
Kik volnának hozzátok győlőségbe,
Az Szentlélök téríccse közitökbe.

Így segéll meg az Isten igyetökbe,
Szeretettel ha vívtok igaz hitbe,
Ne bízjatok sok idegön istenbe,
Csak az Szentháromságba, egy Istenben.

Az vitézlő népet ti szeressétök,
Isten adományát vélök közljétök,
Körületök csácsogóknak ne higgyetök,
Űket éröttök hátra se vessétök.

Régön hallottam köztetök olyakat,
Asztaltoknál étetitök csúftokat,
Vélök tartjátok az ti tanácstokat,
Ott kinn koplaltatjátok jó szolgákat.

Óh, mikoron veszödelmét hallyátok,
Pogán miatt nagy fogságba tuggyátok,
Bolondul elveszött, ti azt vallyátok,
Kevés somma pínzzel meg sem váltjátok.

Lám, ha terek fejet, foglyot mutatnak,
Csak egyször borotokba innya adnak,
És az mellett mongyátok nagy jámbornak,
Hiú erszínnyel eltérnek, fohászkodnak.
Szeressétök sok jóval vitézöket,
Úgy győzhettök mindön ellenségöket,
És vallhattok vélök tisztösségöket,
Földetökben békével éltötöket.

Ezt ki szörzé, mast vajúszik Kassába,
Nevét megtalálják vers folyásába,
Ő béírá ezörhatodfélszázba
Bánkódik, hogy kevés pínz ű taslyába.

Szerk: SzBK



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.