Pórul járt generálisok

Januárban jelent meg a szádvári honlapon a Schwendi Lázár generálisról szóló cikkem, amelyet néhányan erős kritikai hangokkal illettek. (Sőt egy érdekes kiegészítés is született a témakörben.) Jómagam igyekszem a régmúltról szóló írásaimban megtartani a pártatlanságot, mert ezt gondolom megfelelő hangnemnek. Hogyan, miképpen éltek és haltak a régiek? Hallgattassék meg mindkét oldal – tartom hitvallásomnak. Most sem akarom a „mundérom becsületét” védeni, csak azt jegyzem ide, amit a régi krónikákban olvastam.

Aki ismeri Szádvár históriáját, az jól tudja, hogy 1567 januárjában, az ostrom idejében Schwendi Lázárt csak a fürgesége mentette meg attól, hogy a szádvári védők le ne lőjék. No meg azok a diófák, amelyek mögé el tudott rejtőzni! De nem minden hadvezérnek volt ilyen szerencséje.

A magyarországi hadszíntér Bécs előterében

A magyarországi hadszíntér Bécs előterében

Közülük kettőről szeretnék most mesélni. Mindketten a XVII. században éltek, amikor a politikai és vallási ellentétek miatt 1618-ban kitört egy hosszan tartó háború Európa vezető hatalmai között. Kezdetben még nem gondolta volna senki, hogy kereken 30 évig dúlnak a véres ütközetek, lőporfüstös várostromok. Nevét is erről a hosszú időszakról kapta a 30 éves háború. Az egyik oldalon a Habsburg-császári ház állt fegyverben, hozzá tartoztak a Magyar Királyság töröktől még meg nem hódított vidékei is. Míg vele a protestáns államok szövetsége nézett farkasszemet. Hozzájuk csatlakozott a névleg török vazallus {hűbéres} Erdélyi Fejedelemség, amelynek trónján akkoriban Bethlen Gábor ült. Az erdélyi hadak 1619 augusztusában lendületes hadjáratuk során a felvidéki vármegyéket sikerrel hódoltatták meg, majd véres ostromban bevették Pozsonyt is.

Pozsony Houfnagel metszetén és a vár napainban

Pozsony Houfnagel metszetén és a vár napainban

Ennek visszafoglalására adott ki parancsot Habsburg II. Ferdinánd császár és király az egyik zsoldosvezérének, Dampierre {született 1580-ban} generálisnak. Aki csapataival lóhalálában igyekezett a Duna-parti igen fontos település meghódítására, hogy menet közbeni rajtaütéssel bevegye. Tervében annyira bízott, hogy 1620. október 8-án saját maga akarta a város erődítményrendszerének gyenge pontjait kifürkészni. Eközben érte el a végzete, ugyanis a falakon strázsáló egyik Bethlen-párti hajdú muskétájának jól irányzott lövésével leterítette. Dampierre generális azonnal meghalt. Zsoldosai között nagy riadalom támadt halálhírére. „A sereg fogta és elvitték, elmentenek ottan” – jegyezte fel Nagy Szabó Ferenc a krónikájába, majd levonta a tanulságot: „Így veszté ugyan a főgenerális magát, a maga vakmerő bolondságával, semminek állítván ellenségét.”

Dampierre generális korabeli metszeten, egy bécsi múzeumban és halottas ágyán

Dampierre generális korabeli metszeten, egy bécsi múzeumban és halottas ágyán

A következő esztendőben újabb veszteség érte a Habsburg-hadvezetés legfelsőbb tisztikarát. A Felvidék egyik legfontosabb végvárának számító, Nyitra folyó menti Érsekújvár bástyáin akkoriban szintén Bethlen Gábor erdélyi fejedelem zászlait lengette a szél. Ennek visszavételét fontos hadicélként tűzte ki a Bécsi Haditanács.

Érsekújvár Houfnagel metszsetén és egy bástyája napjainkban

Érsekújvár Houfnagel metszsetén és egy bástyája napjainkban

A nagy létszámú, erős tüzérséggel felszerelt zsoldoshad élére Bouquoi generálist {született 1571-ben} nevezték ki, aki nekilátott az erődítmény rendszeres ostromához.

Bouquoi

Bouquoi generális

Ennek keretében helyezték el a lövegeket, árkokat ástak és sáncokat emeltek a blokád teljessé válásához. A támadókat azonban mind a ki-kitörő várbeliek, mind a felmentésre készülő Bethlen-párti lovas egységek rácsapásaikkal nyugtalanították. 1621. július 10-én maga a császári fővezér vezényelte a nehézlovasság egy csapatát, akikre Bethlen-párti magyar lovasok csaptak rá. A fergetegesen rohamozó magyaroknak sikerült részben levágni, részben megfutamítani ellenségeiket. A magára maradt Bouquoi generális félelmet nem ismerve vívott, de a túlerővel szemben nem győzhetett, könyörtelenül levágták. A parancsnoksága alá tartozó sereg itt is megzavarodott, felhagyva az ostrommal, megszégyenülten vonult el Érsekújvár falai alól.

Bouquoi generális halála Érsekújvárnál

Bouquoi generális halála Érsekújvárnál

A két császári generális halálának ismertetésével szerettem volna a Tisztelt Olvasó tudomására hozni, hogy nem mindenki kerülte el a magyarok halált hozó fegyvereit olyan szerencsésen, mint Schwendi.

Szöveg: Szatmári Tamás
Szerk: SzBK



Hozzászólások
Pórul járt generálisok — 5 hozzászólás
  1. Ha már francia származású császári katonákról van szó legyen egy pozitív példánk is, ami igazi világ kalandorhoz is méltó történetet hordoz:
    Jean-François L’Huillier (1668–1728), a kastély építtetője
    Az építtető, Jean-François L’Huillier 1668-ban a Lotharingiai Hercegségben, a mai Franciaországban fekvő Rambergvilles-ben született egy helyi nemesi családból. A német-római császári és magyar királyi címet viselő Habsburgok hadseregében futott be katonai karriert, és ott volt 1686-ban Budavár visszafoglalói között. A következő évtizedben is a török elleni felszabadító háborúban harcolt, önéletrajzából tudjuk, hogy nagyon büszke volt a Belgrád 1688-as visszafoglalásakor véghezvitt haditetteire. Arról is dicsekedve emlékezett meg, hogy amikor egységével Erdélyben a törökök oldalán harcoló kurucokkal és tatárokkal csapott össze, fogságba esett, de önállóan, a saját pénzéből kifizetett váltságdíj ellenében sikerült kiszabadulnia. Az edelényi birtokot II. Rákóczi Ferenctől ötezer rajnai forintért, zálogba kapta 1700-ban, mert Rákóczinak valószínűleg sürgősen készpénzre volt szüksége.Később azonban ez a kapcsolat az udvar szemében gyanússá tette L’Huillier-t, akit meg is vádoltak azzal, hogy a fejedelem francia kapcsolataiban segédkezik. Ezért 1701-ben hét hónapra fogságba vetették. Végül az udvar beérte annyival, hogy a Rákóczi-szabadságharc idejére eltávolították Magyarországról. Ezekben az években az itáliai Lombardia és Piemont tartományokban, valamint Nápolyban szolgált, és sokáig a Caraffa-vértesezred parancsnoka volt. III. Károly király katonai szolgálataiért bárói rangot adományozott neki, a magyar országgyűlés pedig mindezt honosítással erősítette meg. Ezt egy díszes, latin nyelvű oklevél tartalmazza, amelyet 1715. március 31-én gróf Pálffy Miklós nádor írt alá.L’Huillier így a magyar nemzet tagjává vált, és 1716-ban elkezdte az edelényi kastélya felépítését. A kastély a többi főúri rezidenciához hasonlóan a tulajdonos család társadalmi státusát, a magyar elithez való tartozását hirdette. A vállalkozást beárnyékolta, hogy egyetlen fia elesett egy törökkel vívott, kisebb összecsapásban. L’Huillier sem érhette meg kastélya befejezését: 1728-ban – már egri várkapitányként – Pozsonyban meghalt. Mivel fiúörökös hiányában örökségét lánya vitte tovább, leszármazottai magyar vezetéknevet örököltek.

  2. :-D. Azért az érdekes, h mindkét generális francia, a neve alapján. Lehet, h náluk a fölösleges vakmerőség akkortájt természetes volt?

  3. Kár hogy nem hallgattak a várbéliek Estók Pistára, aki mindig mondogatta, a Várkertbe nem jó ómen terebély diófákat ültetni 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.