10 év Szádváron

Kenéz Andrea sorozata, 5. rész

szadvar10_vilag

Dr. Major István: Szép hazánkat járva – Szádvár és faluja, Szögliget

Élet és Tudomány, 1981/16 szám.

szephazank_ferész-vert_veg

Szádvár és faluja, Szögliget

A Tornanádaska felé tartó országúttól balra egy kies völgy végében bújik meg Szögliget. Még a vérbeli turisták közül is meglehetősen kevesen ismerhetik, hiszen nem kapcsolódik bele a kedvelt és ismert turistautak hálózatába. Talán csak a barlangászok keresik fől gyakrabban a barátságos kis települést, lévén, hogy mind a Szalonnai-karszthoz, mind az aggteleki barlangrendszerhez közel van, tehát a tornai karsztvidék bebarangolására egyenest eszményi táborhely.
A csehszlovák határhoz közeli falucska egyik legfőbb nevezetessége a Szádvár: ahhoz jószerivel még út sem vezet!

Rablólovagok tanyája

Mint hazánk annyi vára és építménye, Szádvár is immár csaknem háromszáz éve romokban áll. Fél évezredes története azonban bővelkedik érdekességekben. Nagy csaták zajlottak le ott, s a helybéliek máig őrzik az erődítményhez fűződő emlékeket.

Szádvár építésének eredetét nem ismerjük. Valószínű, hogy falait a már akkor is nagyon fontos miskolci—kassai útnak a védelmére emelték a tatárjárás után. Mai ésszel nehéz felfognia az embernek, hogyan védhették onnan a fontos kereskedelmi utat, hiszen a Bódva völgye — a kereskedelmi utak természetes vonala — egy kissé messze onnan, meg aztán a Bódva-völgy felső szakasza olyan hegyek között kanyarog, amelyek mindenképpen célszerűbbnek látszanak vár telepítésére, mint az a mellékvölgy, amelynek a végén, nehezen megközelíthető helyen, Szádvár található.

1. kép: A Szádvár romjai

Mégsem véletlenül vagy „tévedésből” jelölték ki ott a várépítés helyét! A Bódva folyó a szabályozásokat megelőző időkben ugyanis fölöttébb szeszélyes víz volt, s tágas ártere a környező hegyek lábáig terjedt. Tavasszal vagy a heves nyári záporok után szinte tengerré vált az egész terület. Ezért a forgalmas kereskedelmi útnak más nyomvonalat kellett keresni. Az egykori országút a Ménes-patak folyását követte, s pontosan ott, a Szádvár alatt kanyarodott el. Ez magyarázza tehát a várnak mai szemmel nézve valóban furcsa fekvését.

A vár ugyan többször gazdát cserélt, de leghosszabban a Bebekek birtokolták. Többször elvették tőlük, de mindig visszaszerezték. A legismertebb – ha nem is a leghevesebb – ostromát is a Bebekek alatt élte át. Bebek Ferenc és fia, György az egykori rablólovagok módjára a megerősített várból vezették portyáikat, s a történészek szerint nem nagyon válogatták meg, kire csapnak le. A nevezetes ostromot mégsem egy vitéz Bebek, hanem egy bátor asszony állta: Bebek György felesége, Patócsy Zsófia. Tette olyan ismeretessé vált elődeink körében, hogy Vályi András professzor a Magyarországot leíró munkájában Szádvár tárgyalásakor külön is megemlíti őt ekképpen: “Szádvár. Nevezetes vár vala Torna vármegyében. Építette a’ hajdan híres Bebek nemzetség egy magas kőszirtes hegyre, Szögligethez nem messze. Különös bátorsággal és férfias vitézséggel oltalmazta e’ várat Bebek Györgynek hitvese, Patócsy Zsófia, Svenditus Tsászári Fő Vezérnek kemény ostromlásai ellen, 1566-dikban…” (1799, Buda)

A történethez tartozik még, hogy Zsófia asszony – bármily hősiesen vezette is a védelmet – nem tudott ellenállni a császári hadaknak, s tisztes föltételekkel megadta magát Schwendi Lázár tábornoknak.

Az emlékezetes ostrom után Szádvár egy időre a királyi kamara birtokába került, majd Bocskai István, később Thököly Imre lett a tulajdonosa. Ostromolta I. Rákóczi György, vívtak érte Thököly kurucai, rontotta III. János lengyel király. A sok ostrom során teljesen tönkretett vár 1685-ben végül a császári csapatok kezére került. Sorsát Lipót császár pecsételte meg: ő – oly sok nagyszerű magyal várral együtt — 1686-ban felrobbantatta. A romok — immár három évszázad viharait állva — hirdetik az erődítmény egykori nagyságát és erejét.

Volt azonban egy nagy “gyengéje” is a várnak. Nevezetesen az, hogy nem volt kútja. S mivel jókora építmény volt, falai között népes várőrség, kézművesek és kiszolgáló személyzet egész serege lakhatott egykor. Ezt a sok embert pedig vízzel csak a várhegy lábánál eredő két forrásból, no meg a vár területén levő hatalmas ciszterna (vízgyűjtő) felhasználásával láthatták el. (A vízszállító berendezés hajdani kötélpályájának maradványai a vár tövében máig megmaradtak.)

A hírmondónak maradt falu

Szádvár tehát elpusztult, s vele együtt még két kis település is. Egyikük, Acskó — ennek nevét a várhegy egyik forrása, több dűlő és rét őrzi — a kuruc harcok során tűnt el. Lakóinak egy része Szögligeten talált menedéket; a hagyomány ma is őrzi az odatelepült családok eredetét. Állítólag a hegyláb két forrásának az acskóiak adták a Tetves-kút és Mosó-kút nevet. Az első kút nevének eredete az egykori országúthoz kapcsolódik. A legenda szerint a forrás mentén egy jókora fa állott, s annak árnyékában gyakran pihentek meg szegény vándorok. Nos, ha lepihentek, hívatlan „vendégeiket” is otthagyták. A másik kút nevének eredete magától értetődik: ott állhatott egykor a falu mosóháza.

2. kép: A Ménes-patak völgye a Szádvár romjaitól (A szerző es Csernavölgyi László felvételei)

A másik elpusztult település Derenk volt, amelynek szomorú sorsáról az Élet és Tudomány is írt már. (Lásd 1972. évi 32, számunkat — A szerk.)

A ma is lakott Szögliget mintegy 2 km távolságra települt a 463 magas várhegytől. A várral a festői Ménes-patak völgye köti össze. A község szorgalmas népe hajdan az erdőből élt: fakitermeléssel és mészégetéssel foglalkoztak. Az erdőirtások helyén létesített legelők az állattartást is leletövé tették. A rossz nyelvek szerint onnan származtak a környék legügyesebb vadorzói és orvhalászai is: mindkét „mesterségnek” bőven volt tere, hiszen a környék erdei hosszú ideig vadaskertként szolgáltak, a Ménes-völgyben pedig nagy halastavakat mélyítettek, elsősorban pisztrángok tenyésztésére. A néphit szerint e halastavakat még a Bebek-család építette, a valóság azonban az, hogy sokkal későbbiek. A Ménes-patakban egyébként állítólag még ma is foghat pisztrángot a szerencsés horgász — egykor persze nem volt ez különös jelenség, hiszen mind a Bódva, mind a Jósva vize bele volt pisztránggal. A nagyfokú vízszennyeződés következtében ma már egyikben sincs pisztráng, sőt lassan más hal sem. Elgondolkodtató az a szomorú tény, hogy már az aggteleki barlangrendszer vizét levezető Jósva patakban is szennyvíz folyik!

Eszményi üdülőterület

Hogy van-e jövője Szögligetnek? Lakóinak száma — mint szinte minden környékbeli kisközségé — lassan csökken. Onnan is elköltöznek az emberek. A borsodi iparvidék vonzása igen nagy, s hatása még oda is kisugárzik. Mindez annak ellenére történik, hogy Szögliget hazánk egyik — európai mércével mérve is — legszebb természeti tájának gyöngyszeme. Az Aggteleki-karszt, a Szalonnai-karszt és az Alsó-hegy mind-mind elérhető közelségben van, s az idegenforgalomban rejlő lehetőségeknek még csak a töredéke sincs kihasználva. (Pedig nem is kellene olyan messzire menni jó példáért: elég, ha csak átpillantunk a szomszédos Szlovákiába!)

A turizmuson kívül gyógyászatitlag is kiaknázhatnánk e területet. Egyrészt a már oly sok helyen alkalmazott barlangi gyógyításnak lehetne egyik központja — a nagy idegenforgalom miatt zsúfoltabb és ezért a szükséges nyugalommal már nem kecsegtető Aggtelek vagy Jósvafő helyett. Másrészt — ha megépül a tervezett szalonnai víztározó — e községben szinte minden együtt lesz, ami a tökéletes kikapcsolódáshoz, pihenéshez kell: a hegyek, az erdők, a tiszta víz, a csend, a nyugalom, tehát a szinte megbolydítatlan természeti környezet. Olyan értékek ezek, amelyeket hovatovább nagyon meg kell becsülnünk a „rohanó” világunkban.

Szerkesztette: SzBk



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.