Várjáró Magazin 26. szám

Fazekas György Alpár: Welezd várának 555 évvel ezelőtti, 1460. augusztus 26-án történt Mátyás király általi megszabadításának „hiteles” leírása…

Éppoly meleg és fülledt nap volt ez is mint a többi Kisasszony havában. A Szent György tiszteletére emelt kicsiny kőtemplom harangja már régen elkondította a delet. Dicső királyunk atyjának Hunyadi János kormányzó urunknak négy év előtti nándorfehérvári győzelmét hirdetik eme érces hangok országszerte és siratják országunk védőbástyáját a pusztító pestisjárványban elhunyt nagy törökverő urunkat. Ilyenkor a jobbágy és a nemes ember, de még a fehérnép is megáll egy-egy pillanatra és megsüvegeli az Isten végtelen hatalmát.

Fazekas György Alpár: Welezd várának 555 évvel előtti 1460. augusztus 26-án történt Mátyás király általi megszabadításának „hiteles” leírása…

Várjáró Magazin 26. szám, Fazekas György Alpár: Welezd vára

A templom évszázados fehér fala csakúgy szikrázott a napsütésben, tornyának rézkeresztje aranyként csillogott a már-már elviselhetetlen hőségben. A tájat végtelen forróság lepte el, hol a Sajó vize ezüst szalagként vibrált ég és föld között. Oly nagy csend borult a tájra, hogy még a búzamező lágy susogását is hallani lehetett. A ház őrzője az öreg komondor is a vén diófa alatt pihent, no nem mintha bármi dolga is akadna ebben a nagy melegben.

1.A terület a Harmadik Katonai Felmérés térképrészletén. Jelölve a Vártető (forrás: Arcanum Adatbázis, mapire.eu)

1. A terület a Harmadik Katonai Felmérés térképrészletén. Jelölve a Vártető (forrás: Arcanum Adatbázis, mapire.eu)

György uram, háza hűvös szobájában egy medveszőrrel borított ágyban pihente ki az ebédre felszolgált kappannal való viaskodását. Az ablakok nyílásait vaskos, nehéz, sötét szőttesekkel takarták el. Az ajtó szegletében székre dobva hevert ezüsttel kirakott dolmánya, mentéje. Az asztalon a nehéz óntál mellett a boroskancsóban még ott vöröslött a jóféle egri bor, melyet pár nap előtt egy pajeszos zsidó hagyott itt hátra Egerből Rozsnyó felé haladva némi rábeszélésre. Szegény pára örült, hogy legalább a lovait tovább vihette.

 György uram igen nagy hatalmú úr volt és a környék is rettegte. No nemcsak a sarokban várakozó kopja és az apjától örökölt kardja tette azzá, termete is tekintélyt parancsolt és erőnek sem volt kevésbé híján. Két téllel ezelőtt történt, hogy egy vadkan támadta meg a térdig érő hóban és kénytelen volt a feldühödött vadkan fejét szablyával kettéhasítani szolgái nagy örömére. Persze ez szinte már családi hagyománynak számított, hiszen György uram apja az öreg nemzetes úr is ezt tette, igaz csak egy „igazhitű” török fejével! Akkorát ütött a sisakos törökre, hogy mint érett tök vált ketté a meglepett feje, ki még a kopját sem ejtette el meglepetésében.

 E kis kitérő után történetemet folytatva és nem feledve mondanivalóm lényegét és felvéve annak fonalát… A távolból egy leány énekhangját, de inkább csak hangfoszlányokat hozott a szél, az udvarházra mély csend ült. Váratlanul és teljesen szokatlan módon vágódott be a szoba nehéz, tölgyfa ajtaja.

 – Uram! Uram! Nemzetes uram! Jönnek! Itt vannak! – kiáltotta az öreg ispán, miközben a földre vetette magát. György uram a legszebb álmából felriadva ugrott talpra és már emelte is volna súlyos jobbját, hogy megbüntesse öreg szolgáját a szemtelenségéért, de hirtelen tekintetük összeakadt és ott eddig még sosem tapasztalt félelmet fedezett fel.

– Kik jönnek? Kik vannak itt? Te ágrólszakadt! Mindjárt felköttetlek! – az öreg ispán félve nézett fel urára.

– Hát a király! – mondta kissé remegő hangon.

– Bolondokat beszélsz Te! Már megint sokat ittatok ebben a nagy melegben! Nem való nektek ez a jófajta egri bor! Hiszen a király Budán van! – förmedt rá az ispánra.

– Nem, nem Uram! Itt jön a királdi úton és felénk tart! – mondta a még mindig földön térdeplő ispán. György uram a szemöldökét összeráncolva kapott kardjához és igencsak sietős léptekkel, csakúgy ingujjban rohant kifelé a házból. Hatalmas lépteinek dübörgése felverte háznépét és ezt a tunya nagy lusta csendet.

 – Ha tévedsz, megbotoztatlak! – vetette oda a mögötte haladónak. Udvarán rohanva, így morfondírozott magában: – Hát ha itt a király, az semmi jót nem jelent! Ha itt a király, itt a sereg!

A környék uraihoz hasonlóan ő is a huszitákkal cimborált és ütötte velük agyon az időt. Hát ha még csak az időt ütötte volna velük agyon, de a környékre tévedt szász vagy zsidó kereskedő, vagy egy-egy eltévedt nemes ember sem járt sokkal jobban, pláne a tilosban kapott jobbágy! Nem vallási okokból tartott a derék huszitákkal, hiszen takaros kis templomot tartott fent birtokán és annak rendje és módja szerint be is tartotta az egyházi liturgiát, még saját lelkészt is tartott, csak hát nagyon szerette ebbéli rablólovag elfoglaltságát.

Hirtelen eszébe villant a felismerés: – A ládák! A ládák! – ismételte hangosan. Hiszen a szóbeszédet még csak-csak kilehet valahogy magyarázni, no de a sok összerabolt kinccsel elszámolni, azt ugyebár nem lehet! Vert is a szíve rendesen, hiszen hőn szeretett királyunk ebben az időben igencsak szerette notáztatni a huszitákkal cimboráló lovagokat, nemeseket, pláne ha azok rablólovag hírében is álltak. Szedte is a lábát az istálló felé, ahol csakúgy szőrén pattant fel kedvenc deres lovára és már vágtatott is a kapuhoz.

2.Sajóvelezd-Vártető, Sándorfi György és Nováki Gyula felmérése (forrás: Nováki Gyula-Sárközy Sebestyén-Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig. Miskolc, 2007. 268. 71. ábra)

2. Sajóvelezd-Vártető, Sándorfi György és Nováki Gyula felmérése (forrás: Nováki Gyula-Sárközy Sebestyén-Feld István: Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig. Miskolc, 2007. 268. 71. ábra)

– Kaput! Nyissatok kaput! – üvöltötte. A szolgák rémülten teljesítették uruk parancsát, ki már ügetett is a hegyen lévő kicsiny vára felé hű szolgájával az álmából felriadt komondorral a nyomában. Oly távolinak és oly messzinek tűnt a várhoz vezető kaptató, mint még soha. A vár fölött keringő sast is rossz előjelnek tekintette, pedig már másfél évszázada fészkeltek sasok e vár mellett. Úgy érezte, mintha csak vánszorogna a lova, pedig szegény igencsak csatakos lett a nagy hajszolástól ebben a nagy melegben.

Már messziről üvöltötte a bennlévőknek: – Dobjátok ki őket! Dobjátok ki őket! A vár hatalmas kapujához érve nagyot vágott kardjával a vén deszkákra.

– Nyissátok ki! – üvöltötte. A megrémült szolgák hatalmasra nyitották a kaput és döbbenten néztek urukra és a lovára. – Dobjátok ki őket! – ordította György uram.

 – Kiket? – kérdezték félelemmel telt hangon a várban lévők.

– Hát a huszitákat! Itt a király! Még Németi felé elmenekülhetnek! A fejetekkel játszotok! – mondta és a lováról lepattanva rohant fel a toronyszobába.

Nem is nézett hátra csak hallotta, amint a szolgák igen „barátságos” hangnemben tessékelik ki a vendégeket. Némelyik huszitát kénytelenek voltak kissé nógatni, noszogatni mert a boldogtalanok nem is értették, hogy mi történik körülöttük, nem bírták a nyelvet, mivel szerencsétlenek csak csehül beszéltek. Az egyiket sajnálatos módon tessékelték le a vár faláról, mivel nagyon ragaszkodó volt a szentem a várhoz, vagy inkább a várban őrzött ládákhoz. Sajnos, ezt ő maga már nem tudta elmondani, mert oly nagy hévvel dobták át a vár falán, hogy szegény csak úgy nyekkent és nyomban a nyakát szegte. Neki többé már nem volt szüksége se lóra, se kincsre.

György uram a toronyszobába rontva a keze ügyébe került bárddal hatalmas lendülettel csapta le a ládák súlyos lakatjait. Nehéz tölgyfa ládák voltak és a mozgatásuk is igencsak nehézkes, ezért jobbnak látta zsákokba szórni a tartalmát.

– Zsákokat! Hozzatok zsákokat! – kiáltotta. Elrejteni! De hova? A templom túlságosan szem előtt van, az udvarházban pedig nem lehet! – töprengett magában. – Hova? Hova?- morogta.

Ekkor lépett a szobába hűséges szolgája az öreg Bálint. A vén jobbágy régóta szolgálta már e családot és egykor még György uram apjával az öreg nemzetes úrral János kormányzó úr seregét is megjárta. – Bálint! Rejtsd el! – mordult rá az öregre. – Rejtsd el, mert a fejünk a tét! Már rohant is le a lépcsőn a vár udvarára, hol már csak szolgái tartózkodtak, kik várták uruk parancsát. A husziták közül csak Boczkó, György uram derék embere maradt a falakon belül. Vele nem is törődött senki, már magyar úrnak tekintették öltözködése és szokásai miatt is és persze nem utolsó sorban, mivel György uram húgának jegyese volt.

– Mit álltok itt?! Gyerünk a király elé! Köszöntsük, méltóképpen! – sietős iramban rohantak az udvarház felé. Már látták az úton a porfelleget és tudták jól, mögötte ott a király és ott a sereg! György uram házában eközben nagy lett a sürgés-forgás. Dorottya nemzetes asszony – György uram hitvese – hallva a nagy hírt, egész háza népét felverte.

 Sürgött a sok szolga a sok fehérnép. György uram boros hordói is előkerültek a pincéből, igaz ezek a hordók a múlt héten még a rozsnyói zsidó kereskedőé voltak, de most ebben a nagy felfordulásban ki foglalkozik ily csekély tulajdonjogi vitával.

E pillanatban a várból lova mellett baktatva komótosan indult az erdő felé az öreg Bálint, mint kinek semmi sem oly sürgős ezen a világon. Volt valami titkos huncutság az öreg szemében. A faládákat persze azért még szépen feldarabolta, ha netán mégiscsak firtatná a felséges király urunk, hogy minek őriztették oly nagy buzgósággal és szorgalommal az üres ládákat ott fent a toronyban. Ugyebár ne kísértsük az ördögöt!

 Eközben szélesre tárták az udvarház nagy kapuját, bent az asztalon már ott sorakozott a sok kupa és a sarokban a boros hordók is rendben várakoztak. György uram egész háza népével felkészülve várta szeretett királyát, már nyoma sem volt az előbbi lótásnak, futásnak és hála Dorottya asszonynak, György uram is tiszta ingujjban és természetesen fegyvertelenül várta királyát. Már a főtisztelendő uram is megérkezett mellén szorongatva arany keresztjét, hiszen ő is nagyon sietett szeretett királya elé, hogy igazolja György uram hitbuzgóságát. Az igazsághoz azért még hozzá tartozik, hogy György uram érte küldetett, nehogy elfelejtsen időben megérkezni az igazoláshoz ez a jámbor lélek!

Ebben a pillanatban ott termett lóháton az ifjú király, mintha nem is hadba, csak egy könnyű kis vadászatra indult volna. Nagyboldogasszony havában volt két éve, hogy nagybátyja Szilágyi Mihály segítségével Budán királlyá választották. Persze Szilágyi sem járt rosszul Magyarország kormányzója lett.

3.Mátyás király ábrázolása a Thuróczy-krónikából (forrás: http://hagibal.blogspot.hu/2013/05/matyas-kiraly-torok-zsoldosai.html)

3. Mátyás király ábrázolása a Thuróczy-krónikából (forrás: http://hagibal.blogspot.hu/2013/05/matyas-kiraly-torok-zsoldosai.html)

– Felséges királyom! – lépett királya elé, mélyen meghajolva György uram. – Az egész családom és nemzetségem számára megtisztelő, hogy útjába ejtette kicsiny hajlékomat! Engedje meg, hogy szerény javaimhoz mérten vendégül láthassam Felségedet és fényes kíséretét!

 – Hallottam híred Kövér György! – szólt oda a király kissé gúnyosan.

– Ugye nem ül fel felséged mindenféle szóbeszédnek, ami minket illet? – csak most merte felemelni szemét a királyra, de a nap a király mögött állt éppen és így nem láthatta királya arcát és csak reménykedni tudott ebben a pillanatban, hogy a cigány húzza el a nótát és nem Mátyás király a notát!

 – Hagyd el Kövér György! Kicsit megpihenünk, aztán bizonyára szívesen csatlakozol mihozzánk! Csak ide a szomszédba, Németibe lovagolnánk át! Hírét vettük, hogy igencsak befészkelték magukat oda a husziták! – mosolygott Mátyás király, miközben a lováról leszállva ezüst kelyhéből itta a rozsnyói zsidó jóféle egri borát.

Hát így történt… így is történhetett 1460 Kisasszony havában a welezdi vár bevétele. A családé maradt a vár, a nota is elmaradt. Hogy hova lett az összerabolt kincs? Mátyás király idején ugyebár elővenni nem volt szabad, 1514-ben meg erre járt Dósa paraszthada, pusztított itt mindent, aztán meg jött a török, dúlta, rabolta, fosztogatta, fölégette a falut s a templomot.

 Aztán meg a pestis is gyakran vendégeskedett a környéken, majd 1706-ban erre járt Rabutin császári generális és elpusztított itt mindent, s végül szabadságharcunk és nagyságos Rákóczi fejedelmünk bukása után 1711-ben az osztrák-császár elkobzott mindent. Hogy miért is tette ezt? Ez sem titok… 1573. január 2-án welezdi Kövér Dorottya, Kövér György és Korláth Krisztina leánya hozományként vitte a falut, a várat, az erdőt és minden birtokot a felsővadászi Rákóczi Györggyel kötött házasságába.

Így lett a fényes rokonság a család veszte, így múlt el 700 évnyi dicsőség! Ma már nyoma sincs a várnak, tűz pusztította, leomlottak falai, benőtte a rengeteg, elsodorta a történelem…

4.Távolban a Vártető (a szerző felvétele)

4. Távolban a Vártető (a szerző felvétele)

.

5.A Vártető egy szép nyári napon (a szerző felvétele)

5. A Vártető egy szép nyári napon (a szerző felvétele)

.

6.A növényzet átvette a hatalmat a vár felett (forrás: www.varak.hu)

6. A növényzet átvette a hatalmat a vár felett (forrás: www.varak.hu)

De néha teliholdkor a hold fátyla alatt a csillagok megmutatják merre ragyog, merre és hol a kincs. De ez csak legenda, így hát ne kutasd, ne keresd, titkát úgysem leled! Hogy igaz e mindez ? Akár igaz is lehet…

Dédszüleim balatony Kormos Barnabás és zaszkali Boczkó-Filipcsin Jolán Ilona emlékére

7.Emlékmű a Benda Parkban (forrás: Sajóvelezd község Facebook-oldala)

7. Emlékmű a Benda Parkban (forrás: Sajóvelezd község Facebook-oldala)

 

Nota (lat.): hűtlenségi per

Szöveg: Fazekas György Alpár
Szerk.: Várjáró Magazin 



Hozzászólások
Várjáró Magazin 26. szám — 2 hozzászólás
  1. Igen, Kicsihuszár, a Mátyás-mondákra asszociál mindenki, de ezt pl sose olvastam, hallottam eddig, ezért önmagában is tetszett, köszönöm a szerzőnek!

  2. Sajnálom, hogy az elfeledett ízes történetet, amiben a kupát emelgetve kimaradtak a tósztokból a szőlőt művelő jobbágyok, és ezért Mátyás kiment a nemesekkel a hegyoldalba egy kis extrém szőlőkapálásra. Ami ugye hegyről lefelé történt, és ezért kétszeresen fárasztó volt. Ezután már a szőlőművelők sem maradtak ki a tósztokból.
    A Velezd várhegy meredek oldalán ma is művelnek szőlőt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.