Várjáró Magazin 14. szám

Nagy Gábor: Fedezzük fel Ónod várát!

 

Ónod vára nem tartozik a turisztikailag felkapott látványosságok közé. A Sajó partján álló erősség falainál zajlott ostromok nem lettek olyan híresek, mint például Egeré, így diadalát sem énekelték meg költeményekben. A közhiedelemmel ellentétben az 1707-es országgyűlés sem a vár falai közt volt, hanem a közeli mezőn, ugyanis tulajdonosai ekkor már nem lakták; az ódon falakat sorsukra hagyták.

Írásommal mégis szeretném felhívni a figyelmet a várra, melynek történetét az okleveles források igencsak mozgalmasnak írják le. Ezek ismeretében talán még az is kijelenthető, hogy a borsodi várak közül Diósgyőr után Ónod játszotta legfontosabb szerepet.

Az írott források szerint Ónod jobbágyfalut I. (Nagy) Lajos 1356-ban adományozta Cudar Péternek és fivéreinek, akik elkezdik kiépíteni a ma ismert vár korai magját.

A tulajdonosok a falu plébániatemplomához egy vaskos tornyot építettek, bár ehhez nem rendelkeztek királyi jóváhagyással. Cudar Péter 1390-es évek közepén bekövetkezett halála után leszármazottai között birtokvita tört ki, ami csak Luxemburgi Zsigmond idejében, 1416-ban rendeződött, egyben sikerült az újonnan emelt erődítményre királyi engedélyt is nyerniük.

Az utódok aztán folytatták a nemesi rezidencia bővítését. Ekkor alakították ki azt a 39×39 métert magában foglaló, belsőudvaros, kétszárnyú lakóépületet, melynek árkait a közeli Sajó vizével töltöttek fel. Bár Szlavóniában és északon is voltak birtokaik – a jelentős mértékű építkezés után – a főnemesi család tagjai leginkább Ónodon tartózkodtak, s előnevüket is innen vették.

Ledentu metszete Ónod váráról.

1470-ben a család kihalt, a vár és a hozzá tartozó uradalom pedig rövid időn belül több tulajdonosváltást élt meg, mígnem 1516-ban az ország egyik legbefolyásosabb földesura, Perényi Imre nádor szerezte meg.

Az új tulajdonos jelentős építkezésekbe kezdett a rezidencia területén, mely munkálatokról a számadáskönyv részletes információkat közöl.

A régebbi épületeket több helyen padlószintig visszabontották és megváltoztatták a korábbi helyiségek beosztását is, a pincéket viszont megtartották és raktározási célokra használták. A korábbi, gótikus ajtó és ablaknyílások kőkereteit a reneszánsz ízlésvilágnak megfelelő keretekre cserélték. Vélhetően ekkor szüntették meg a nyugati falban található gótikus kaput és alakították ki a déli palotaszárny földszintjén a ma is használt átjárót.

A nagyszabású építkezések elsősorban a rezidencia komfortfokozatának emelését szolgálták és nem a védelmét. Tulajdonosa ugyanis feltehetőleg az ország déli és északkeleti részén található birtokai (Siklós, Valpó) Terebes) közötti utazások során használhatta állomáshelyként, szállásként.

A mohácsi csatavesztés után a főnemesség két pártra szakadt. Ónod akkori ura, Perényi Péter Szapolyai János oldalára állt, délvidéki birtokait elcserélve pedig birtokközpontját Zemplén megyében igyekezett kialakítani. Sárospatakon jelentős építkezésekbe kezdett, a várost kőfallal vette körbe, valamint ekkor készült el a Vörös-toronyként ismert lakótorony és a ma ismert palotaszárny magja. Ónod jelentősége ekkor némileg csökkent, bár 1542-ben Perényi Péter ide hívta össze a felső-magyarországi vármegyék gyűlését.

A portyázó törökök 1544-ben feldúlták a mezővárost és környékét és feltehetőleg ennek eredményeként határozták el Ónod urai a vár védműveinek korszerűsítését. Ekkor épülhetett ki a ma is látható, 60×60 méter kiterjedésű területet befoglaló, négyszögletes védelmi rendszer, melynek sarkait kisméretű ó-olasz bástyákkal erősítették meg. A korabeli leírásokból ismert, hogy a mezővárost is palánkfallal erősítették meg.

Miután Perényi Gábor 1567-ben elhunyt, férfiágon kihalt a főnemesi család, így birtokaik visszaszálltak a Kamara kezelésébe. Ónod várába zsoldosok kerültek, a korábbi főúri rezidencia pedig végvárrá lett; és elsősorban Kassa városának egyik előváraként tekintettek rá. Fontosságát bizonyítja, hogy korszerűsítésére számos tervet készítettek, de ezekből, – többek között anyagi okok miatt – semmi sem valósult meg.

1611-ben a Kamara zálogba adta az ónodi váruradalmat a Rákóczi családnak, akik a század végéig birtokolták.

A 17. század folyamán hol a törökök, hol a Habsburg uralkodó katonái fosztogattak a környéken, 1605-ben pedig Bocskai István, majd 1619-től Bethlen Gábor fegyveresei jelentek meg a falak alatt. Ónod kapuit minden esetben önként nyitották meg a császári önkényuralom ellen indított felkelések katonái előtt. 1639-ben az egri pasa jelentősebb sereggel támadt Ónodra és sikerült is áttörniük a palánkon, majd kifosztották a mezővárost, de a várral nem boldogultak.

A sorozatos támadások miatt a vár és a palánk egyre rosszabb állapotba került, hibáinak kijavítása így folyamatosan napirenden volt. Egy 1616-os jelentés szerint a mezőváros palánkja semmit sem ért, akár puskával is át lehetett lőni rajta, valamint a vár bástyáinak magasítása is kívánatosnak tűnt. Vélhetően a következő évben készült el a várkapu átalakítása. A vár belső kapualját falakkal kötötték össze a bástyás falövvel, így alakítva ki egy kapufolyosót. A várkapu elé egy pillért építettek, mely valószínűleg egy kissé előreugró kaputornyot hordott.

A bástyákat is valószínűleg a 17. század elején alakították át. A felső szintet visszabontották, majd téglából és bontott kváderkövekből rakott fallal megemelték. A korábbi, nagy ágyúlőréseket leszűkítették, hogy szakállas puskák számára használhatóvá tegyék.

A törökkori végvárról fennmaradt egyetlen, hitelesnek tűnő ábrázolást Johannes Ledentu készítette 1639-ben, ami a mezővárost és a várat észak-keleti irányból mutatja.

Az ugyanezen évben indított nagy török támadás után került sor a vár utolsó, nagy átalakítására. Ekkor a délkeleti és az északnyugati bástya korábbi belső faszerkezetét elbontották, s helyére középső osztófalra támaszkodó kettős dongaboltozatot építettek, a két nyugati bástya közé pedig óriási földmunkával több, mint négy méter magas ágyúdombot építettek. A nyugati falat átalakították, ablakszerű lőrésekkel látták el. Ekkor épülhetett fel az az – részben a déli várfalra, részben pillérekre támaszkodó – építmény is, melynek funkciója és teljes kialakítása nem ismert. A nyugati ágyúdombnál alacsonyabb szinten, a palotát körbeölelő falszorosokat is földdel töltötték fel, ezzel jelentősen javítva a falöv ágyúzással szembeni ellenálló képességét.

A Thököly Imre által vezetett felkelés során az ónodi várba is kuruc katonák vonultak be, azonban Bécs 1683-as sikertelen ostroma után erejük egyre inkább csökkent. Miután a váradi pasa bebörtönözte a kuruc vezért, a felkelés gyakorlatilag befejeződött, így a katonák magára hagyták az ónodi erősséget.

Periodizációs alaprajz, Révész László és Tomka Gábor nyomán.

A vár végső pusztulása 1688-ban kezdődött, amikor is egy török sereg lerohanta és felgyújtotta. Többé nem hozták rendbe, elvesztette hadi jelentőségét. A 18. század folyamán az északnyugati bástyán és az északi fal mellett egy magtárat létesítettek, ezzel párhuzamosan a vár többi részének építőanyagát a környékbeli építkezésekhez hordták szét. A 19. században a Sajó adta meg a kegyelemdöfést a romoknak, ugyanis áradásai során az alábányászott északi fal és az északkeleti bástya a folyómederbe borult.

A kritikus állapotba került várrom feltárása és konzerválása 1985 óta zajlik. Először Révész László, majd Tomka Gábor dolgozott a területen. Több ütemben konzerválták a még álló falcsonkokat, valamint újjáépítették a délkeleti bástyát, amit tetővel látták el.

2012-ben, az első szádvári vármentésem során jutottam el először az ónodi várhoz és azóta többször is megfordultam falai között. Ha a 35-ös útról, Muhi irányából közelítjük meg a települést, akkor a falu főterén a református templomot jobbról megkerülő úton kell továbbmennünk. Egyébként ebben az utcában egy szépen helyreállított parasztház is található, mely múzeumként működik. Itt tudjuk elkérni a helyreállított bástya ajtajának kulcsait, valamint egy kedves hölgy idegenvezetését is igénybe vehetjük.

A helyreállított DK-i bástya és a kapu D-i irányból nézve.

Egy kettős kanyar után bal kéz felé feltűnnek a vár maradványai a helyreállított délkeleti toronnyal.  A várat négy oldalról szárazárok veszi körbe, melybe a középkorban a Sajó vizét vezették. A vár bejárata a déli oldalon volt, azonban helyén jelenleg csak egy nagy nyílás található a várfalon. A jelenlegi bejárathoz egy töltésen keresztül lehet eljutni. A középkorban a vizesárkon egy hosszú, fából készült híd vezetett át, a várkapu felett pedig egy kis torony emelkedett, melynek kapuját felvonóhíd és kétszárnyú ajtó védte. Az egykori bejáraton áthaladva a valaha itt álló kapuszorosban találjuk magunkat, ahonnan tovább haladhatunk az udvarra, valamint a bástyás védőöv romjaihoz.

DK-i bástya a kapufolyosóból nézve.

.

A várudvar az ágyúdombról nézve.

Kezdjük felfedező utunkat a délkeleti bástyánál! Ha idegenvezetővel érkezünk a várba, akkor lehetőségünk van a pincébe, a földszinti és emeleti helyiségekbe bejutni. A korábban romos védművet a kilencvenes évek elején építették újjá. A 17. században épült boltozatait visszafalazták, tetővel látták el, így biztosítva a hosszútávú állagvédelmet. Sajnos a helyiségek nincsenek kihasználva, pedig örvendetes lenne, ha egy rövid összefoglaló olvasható lenne itt a várról, valamint a régészeti kutatásokról. Így be kell érnünk azzal a pár faragott kővel, amit az ásatások során találtak. Ettől függetlenül érdemes megtekinteni a bástyát belülről is, a legfelső szintről könnyedén áttekinthetjük a vár maradványait, valamint szép kilátás nyílik a Sajóra is.

A DK-i bástya belső terei és a csigalépcső.

.

Balra: kilátás a DK-i bástyából a várudvarra, jobbra: látszik a Sajó közelsége is.

Miután elhagytuk a délkeleti bástyát, keressük fel a másik három védmű maradványait is. Az északkeleti sarkon egykor álló építmény csak részlegesen maradt meg; a keleti homlokfalának egy részlete, valamint a déli, lőrésekkel áttört szárnya látható. A bástya többi részét a Sajó áradásai az északi kortinafallal együtt alámosták és ledöntötték. Lombmentes időszakban van rá némi esély, hogy a bástya belsejében közelebbről szemügyre vegyük a leszűkített lőréseket, az élesebb szemű látogató pedig a falban másodlagosan beépített gótikus faragványokat is felfedezhet. A felső, téglából készült falkorona erősen lepusztult, de még így is láthatóak az egykori lőrések helyei.

Az ÉK-i bástya és az É-i fal maradványai.

A délnyugati bástyából sem sok maradt az utókorra. A déli és a nyugati homlokfalainak egy része csak a pince magasságáig maradt meg, egy-egy lőréssel a szárnyakon. A nyugati homlokfal északi részén viszont még jelentős magasságban áll a téglából készült falazat. Itt is megszemlélhetünk egy nagy és két kisebb méretű lőrést.

Balra: DNy-i bástya a bejárattól nézve, jobbra: DNy-i bástya belseje.

A kapuszoros és a délnyugati bástya között egykor egy pilléreken álló épület helyezkedett el, melynek maradványai sajnos erősen lepusztulva várják, hogy megóvják őket a további romlástól.

Pillérvázas épület maradványai a D-i fal belső oldalán.

Észak felé indulva a 17. századi ágyúdombra kapaszkodhatunk fel, ahol megvizsgálhatjuk a helyreállított, nagyméretű ágyúlőréseket.

Ágyúdomb és a helyreállított Ny-i fal részlete.

Továbbhaladva elérkezünk az északnyugati bástyához, mely egykor hasonló kialakítású volt, mint a délkeleti. A kétezres évek elején ez a bástya is átesett egy helyreállításon; a pince beomlott dongaboltozatát újjáépítették, valamint a felmenő falakat is kiegészítették.

A bástyán található, téglából készített falak csonkjai a vár pusztulását követő időket idézik nekünk, ugyanis ezek a 18. században épült magtár maradványai. Jól látható, hogy az akkori tulajdonosok felhasználták a vár akkor még álló falait és azokat kiegészítve, megmagasítva építették meg az új funkció kiszolgálására alkalmas épületeket.

Az ÉNy-i bástya belső falai állagmegóvás után.

.

Balra: Az ÉNy-i bástya D-i irányból, jobbra: az ÉNy-i bástya északi irányból.

Az északnyugati bástyát és az ágyúdombot elhagyva visszatérhetünk a várudvarra, ahol szemügyre vehetjük az udvar három oldalát elfoglaló palotaszárnyak maradványait. A déli oldalon, a kapufolyosó egy boltozott kapuátjáróba torkollott, s ennek helyén lehet ma is bejutni a vár udvarára. A palota déli szárnya részben alápincézett volt, ennek maradványait ma is megtekintheti a látogató. A fal elé ugró pincegádorban egykor faszerkezetű lépcsőn lehetett lejutni a pincébe, falaiban két oldalt mécsesek számára kialakított fülkéket találtak a régészek. A pincét és a többi helyiséget egykor fa födém borította, kivéve a kapuátjárót, ami boltozott lehetett. Az emeleten alakították ki a földesúr és az asszonyok, lányok lakóhelyiségeit.

K-i palota helyrállított alapfalai.

A keleti szárny alápincézetlen volt, a sáfárházak és egyéb raktárak pedig földszinti helyiségekben voltak. Az emeleten alakították ki az ebédlőt, melyet az északi és déli végén kialakított pitvaron keresztül lehetett megközelíteni. Az emeleti helyiségek előtt fa szerkezetű folyosó húzódhatott, amire egy külső fa lépcsőn keresztül lehetett feljutni. A keleti szárnynak csak az alapfalait sikerült feltárni és konzerválni.

Az É-i pince.

Az északi palotaszárny alatt nagyméretű, boltozott pincét alakítottak ki, melyet a 18 századi magtár építésekor is felhasználtak. Az inventáriumok szerint a pincében volt a vár tömlöce. A pince fölött, a földszinten alakították ki a szolgálónép és a katonaság szállását és egyéb gazdasági helyiségeket. A régészeti kutatások során teljes mértékben feltárták a pincét, melyet jelenleg egy ideiglenesnek szánt tetőszerkezet véd a természet rombolásától. Sajnos a műanyag tető elég sok helyen sérült, valamint a tartószerkezet is egyre rosszabb állapotba kerül, így fontos feladat lenne ezen hibák kijavítása.

Ideiglenes tető az É-i pince felett.

Érdemes még kívülről is körbejárni a várat, megszemlélni a több emelet magasságban álló, tekintélyt parancsoló falakat. A várat három oldalról végig a várárokban haladva tudjuk megszemlélni. Csupán az északi oldalon okoz nehézséget, hogy közel jussunk a falakhoz, mert itt csak a Sajó áradásai ellen készített töltésen tudunk közlekedni.

Bízom benne, hogy írásommal felkeltettem azok érdeklődését is az ónodi vár iránt, akik eddig még nem jártak itt. Könnyen megközelíthető várról van szó. és ha valaki rászánja az időt, akkor egy-másfél óra alatt teljesen megismerhető és bejárható a vár és környezete. Ezután könnyebben bele tudjuk magunkat élni az itt zajlott végvári harcok világába.

Szöveg és fotók: Nagy Gábor
Szerk.: Vígvári Tamás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.