Várjáró Magazin 12. szám

Drégely – Szondi-szonda?

Vár a kultusz mögött, a föld alatt és a szikla felett

Várjáró Magazin 12. szám, Kocsis Andrea: Drégely – Szondi-szonda?

Ez bizony nem a „bús düledékeiden”. Ez egy másik történet, amely „felhőbe hanyatlott”, amíg Arany János meg nem teremtette újból. Mondhatni az, hogy Drégely vára pusztulása óta kőről – kőre és évről – évre emelkedik, nagyobb részben köszönhető Arany Jánosnak, mint magának Szondi Györgynek. A „drégeli rom” képe alapot adott az alatta elterülő falvaknak egy új arculat kiépítésére, éppen csak egy Szondi-kultuszt kellett hozzá előrántani a semmiből, és felépíteni a nevezett várat. A nemzeti hős várvédő alakja valahol a 19. század közepén kezdett újra körvonalazódni. A nemzeti romantika szülte alaphangulatban, 1883-ban – hosszabb vitát követően – végül a vár mellett, Szondi elestének helyéhez közel kezdődött meg a húsz évig tervezgetett Szondi-kápolna építése, amelyet az elkészülést követő évben, 1885-ben fel is szenteltek.

Az emlék éltetésére a kápolnát emeltető bizottság Szondi-emlékérmet is veretett, hátoldalán a vár ábrázolásával, ezen felül költői pályázatot hirdetett és emléklapot is adott ki. Ebből az alkalomból született a korabeli kultusz hű forrásaként a gazdagon illusztrált Szondi-Album is. A második világháború alatt a kápolna jelentős károkat szenvedett, végül 1972-ben le is bontották. Azonban a múltidéző folyamat már megállíthatatlan volt az emlékkápolna nélkül is: a Drégely ügyéért felelősséget érző helybéli laikusokat és szakértőket összefogó „Drégelyvárért Alapítvány” harmincéves munkájának köszönhetően a Szondi-emlékezet ápolását a vár felépítése folytatta és folytatja napjainkban is. Amint megláttam a vár alatt elterülő faluban, Drégelypalánkon az ostrom 450. évfordulóján avatott, ál-Szondi sírként emelt Szondi-szarkofágot, már bizonyosan tudtam, hogy régészként a kultusz részesévé válni szórakoztatónak ígérkezik.

A vár nyugatról

Mítosz vagy történelem?

A 2013-as ásatás ismertetése előtt azonban szaladjunk vissza hétszáz évet az időben! Drégely első említése ugyanis 1285-ből származik, amikor is arról értesülünk, hogy a Hont-Pázmány nemzetség birtokolja a várat. 1311-ben a hírhedt Csák Máté szerzi meg a területet, kinek halála után királyi kézre kerül. 1390-ben királyi adományként jut a birtok a Tari család tulajdonába. 1424-ben Zsigmond király visszacseréli, s innentől kezdve – egészen a török időkig – az esztergomi érsek birtoka lesz, aki leginkább vadászkastélyként tekint rá. A vár legrégibb magja a 13. században épülhetett, nyugati és északi külső falainak építése pedig a 15. századra tehető, valószínűleg a nagy északi hasábtornyot is ekkor emelték. Buda 1541-es vagy Nógrád 1544-es eleste után erősíthették meg a várat a török támadásoktól tartva, azonban 1551-ben egy lőporrobbanás jelentősen megrongálta az épületet. A baleset után készült jelentésben Szondi György azt írja, hogy a vár olyannyira nincs védhető állapotban, hogy akár a lerombolásáról is dönthetnek. A helyrehozatalra ellenben már nem volt idő, hisz Ali már a kapuk előtt volt. 1552. július 6-án érte el a mintegy tízszeres túlerővel érkező, Ali budai pasa vezette török sereg Szondi György legfeljebb 150 fős várvédő csapatát és a rosszul felszerelt várat. A történet nem meglepő és sokszor megénekelt befejezése, hogy a kapitány Drégely összes katonájával együtt három nap elteltével elesett. Habár a korábban tartottakkal ellentétben az ostrom után sem szűnt meg Drégely várában az élet, szerepét az 1570-es évektől a tőle északkeletre felépülő Drégelypalánk vette át, amely a török nógrádi próbálkozásainak bázisa lett. Palánk a tizenöt éves háborúban újra magyar kézre került, azonban 1663-ban a török támadástól félvén az ágyúit elásták, és a palánkvárat is felhagyták. A történet érdekessége, hogy ezeket az ágyúkat Koháry István évtizedekkel később kiásatta, és – az e hasábokon már bemutatott – Csábrág várába szállíttatta. A 19. században pedig végleg széthordták a hegyi vár romjainak maradék köveit is.

Drégelyvár és Drégelypalánk rajzolt látképe

A legendák sora itt még nem ér véget. Általában minden középkori lelőhelyen él a hagyományban egy-két szóbeszéd az épületeket összekötő alagutakról. Nógrádban sem ismeretlenek ezek. Egyházasdengeleg falu némely lakói például arról próbáltak annak idején meggyőzni, hogy az egyébként imádnivalóan megdöbbentő Árpád-kori templomuk a bujáki várral áll a föld alatt összeköttetésben. Ilyenkor kedvesen mosolyogni kell, és megfontoltan bólogatni. A probléma ezzel a szilárd szkepszissel csak az, hogy Drégelynek tényleg van egy a vár felé vezető alagútja, és a szakértők még a három kilométeres távolság és 250 méteres szintkülönbség ellenére sem tartják kizárhatónak, hogy az alagút valójában a várba vezethetett. Az ún. Szondi-alagút Hont és Drégelypalánk között nyílik, a Csitári-patak völgyének keleti oldalán. A járatok eredetileg embermagasak lehettek, de ma csak a bejárat közelében, egy rövid szakaszon lehet felegyenesedni. A szakértők azt feltételezik, hogy a jelenleg ismert alagút a Drégelyvárból kifelé vezető alagútrendszer egyik ágának külső szakasza lehet. Arra következtetnek, hogy raktározásra alkalmas kiszélesedés hiányában csak közlekedésre használhatták a járatot, de régészeti leletanyag nem tanúskodik többről, és nem is pontosítható az elképzelés.

Nováki Gyula féle felmérés

Gazdag mitológiája ellenére Drégely vára kevéssé kutatott, és még hanyagabbul publikált. Az első tudományos igényű felmérés 1979-ből származik, és Nováki Gyulának köszönhető. Hivatalos ásatás csak a 2000-es évektől folyik a várban, habár a helyreállítások már a nyolcvanas években megkezdődtek. Tehát amit most látunk belőle, az nem éppen a megénekelt Drégely vár, hisz a helyreállítás megelőzte az érdemi régészeti kutatást, így helyenként erősen spekulatív elemek kerültek felfalazásra. Példának okáért nehezen értelmezhető az északi falon kiromlott lőrés helyére került neogót ablak vagy a déli kapu fordítva beépített kőkerete. A rekonstrukció azonban már előrehaladott: a nyugati falat ugyan egészében visszaépítették, de szerencsére az erősen lepusztult keleti oldal újjáfalazása csak a régészeti munkákkal párhuzamosan kezdődött.

A nyugati fal

Maga a három részből álló kővár a Börzsöny délkeleti részében egy észak-déli irányú sziklagerincen, 444 méter magasan fekszik, és ehhez csatlakoznak a nagyobb kiterjedésű, külső, védelmi palánkvonalak.

Kőnig Frigyes rekonstrukciója

Az áttekintés során rendhagyó módon fentről lefelé ereszkedjünk, hogy elérjük a 2013-as ásatási területünket. A felső vár tulajdonképpen egy várfallal kerített udvar, amelynek nyugati fala mellett kétszintes épület húzódhatott.

Kőnig Frigyes féle alaprajz

A fal déli végén a 16. században egy trapéz alaprajzú tornyot alakítottak ki, és az udvar északi felén is robusztus torony épülhetett, boltozott pincével és csigalépcsővel.

A felsővár

Sziklába vésett lépcsős folyosó kötötte össze a falszorosból álló középső várral, ahol az északi udvar külső falain két kisméretű, patkó alakú torony maradt meg. Igen különleges megoldással lehetett az alsó várból feljutni ide: a lenti udvarról egy szűk sziklafolyosó nyílott, ennek bizonyítékaként még látható a sziklába vájt bejárat ajtókeretének a helye az ásító sziklában.

Az ásító sziklakapu

Innen indult a gyalogos közlekedésre alkalmas meredek kőlépcső. A várhegy legdélebbre eső részén nagy udvart faragtak a sziklagerincbe, így az udvart a keleti és nyugati irányból fal, délről pedig sziklacsonk határolja. Az egyik sarkában kútba vagy ciszternába lehetett figyelmetlenül belezuhanni a kora újkorban, és nem mellesleg erre található a legutóbbi ásatási területünk is. Drégelypalánki vendégházunkból – amely épp olyan szívélyes, és egyben épp olyan bizarr volt, mint az egész drégelyi feltárás, faltól falig bútorral, zongorával és házi oltárral – másztunk fel ide nap, mint nap egy minden bokornál lerobbanó, ám hűséges, hajdanán autónak szánt régészeti járművel, amibe az embert úgy pakolták be, mint a leletekkel teli vödröt szokás.

A Szondi- szonda

2013 szeptemberében Mordovin Maxim vezetésével három régész és négy régész palánta – palánka – vette ostrom alá a drégelyi alsóvár ágyútornyát a 2006-os, Majcher Tamás vezette próbaásatások folytatásaként. Itt, a vár déli kapujától még délebbre lévő sziklán a török támadásokat megelőzően épült, oválishoz hasonló alaprajzú ágyútorony állt, amelyet a műemléki helyreállításhoz szükséges szintadatok megszerzése érdekében és a helyreállítandó falak elhelyezkedésének tisztázása céljából kellett megkutatnunk.

A drégelyi alsóvár ágyútornya

Első körben valójában kertész és erdész munkát kellett végezni, mivel ahhoz, hogy a falhoz eljussak, egy fél sziklát kellett kigyomlálnom, hisz egyik oldalról ez keretezte az ágyútornyot. Miután fél napig kapartam, elgondolkoztam, hogy értelmesebb lenne szőlővel befuttatni, mint újraépíteni. Bár ezek talán csak a szokásos éhező régész gondolatok voltak, s ilyenkor szokás elkezdeni a szelvényben fejben főzni, és megtervezni az esti dödöllesütést.

A lekapart szikla

Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy nem pusztultunk mind a sziklára az éhségtől, mert a falu szívélyes lakói stílszerűen kőlevessel lakattak jól bennünket. Ha már gasztrorégészetre terelődött a szó, meg kell jegyezni, hogy várfalon dolgozni azért sem megvetendő, mert ebédidőben falon fekvő gyíkká változik a régész. Amúgy is szeszélyesen bánt velünk az időjárás, mert a fagyhalál és a napégés közötti szűk skálán egyensúlyoztunk. Amikor nem telefonról hallgatott orosz punkkal próbáltuk fűteni magunkat, akkor a nap kósza sugarai alatt, annak megörülve, egymás hegyén-hátán aludtunk el a várfalon ebéd helyett, akárcsak egy rossz helyőrség. A következő pillanatban viszont már „felhőbe hanyatlott a drégeli rom,” szakadó esőben és szélben, Michelin-babának öltözve lapátoltam a földet a szikla lábához támasztott talicskába, azonban mindenki ismeri a mondást a széllel szembe lapátolásról.

A Michelin-baba

A hét csapás itt azonban még nem ért véget; az ítéletidő után jöttek a darazsak. Megeshet, hogy nem egyszerűen a sors akarata volt a darázstámadás, hanem lehetett némi köze a darázsfészek szétverésének a régészeinket felékszerező csípésekhez, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Mindenesetre megfelelően felfegyverkeztünk festékszórókkal, és élet-halál harcban kimerítettük a töltényeinket. Túrázás közben nagy piros foltokat látván a sziklán nem a földmérők jelzőpontjaira kell gondolni, hanem azok a mi, Szondiéhoz hasonlóan hősies küzdelmeink a várnál is maradandóbb nyomai az utókor számára. Ellentétben velük, mi jelentős mennyiségű antihisztaminnal túléltük a csatát, és megfejtettük az ágyútorony titkait.

Balra: a darázsirtás, jobbra: darázsirtás után 🙂

A titok – az ásatás eredményei

A titok része, hogy a torony támadásnak kitett falai, keleten rendkívül vastagok voltak, ezzel szemben az északi oldalon lévő, a falszoros irányába vezető zárófala alig hetven centiméter keskenynek tűnik. A keleti falról a várkapu felé vezető útra egy vízszintesre faragott, lépcsőzetes aljú ágyúlőrés nézett, kifelé szűkülő oldalakkal. Meglepő, hogy az ágyútorony megközelítése kifejezetten bonyolult feladat volt. A keleti fal irányából kizárólag gyalogos közlekedésre nyílt lehetőség ahol egy sziklába vésett folyosó mutatta az utat az ágyútorony kapujához.

A torony bonyolulut megközelítése

A folyosó alján talált habarcsból az ásatásvezető egy itt haladó lépcsőre következtetett. Ez egy kisebb forduló után két másodlagosan felhasznált gótikus kőből rögtönzött lépcsőfokkal vezetett a torony keskeny kapujához. A másik bejáratot északon kellett keresni. Ennek izgalmát az adta, hogy a bejárat két szélén megmaradt egy-egy perselykő. Ezek elhelyezkedése arra utal, hogy kifelé nyílt a kapu. A nyugati oldal nagy felfedezése pedig egy lőszeremelő daru alapozása. Mordovin Maxim arra következtet, hogy emiatt volt szükség rá, hogy itt a szélesebb bejáratot nyissanak. A régész úgy véli, hogy az ezen át beemelt felszerelést egy rámpára helyezve tolták be a toronyba.

Rögtönzött lépcsőfokok

Az észak-nyugati falban lévő kisebb fülkét átégett agyag borította, így az ásatásvezető kandallóhelyet feltételez itt. Azonban mivel számos kályhaszemet találtunk, az is valószínű, hogy ezen felül egy szemeskályha is fűtötte a helyiséget. Mordovin Maxim az omladékból arra következtetett, hogy a tornyot famenyezettel fedték. Ennek bizonyítéka egyrészt a sok talált vasszeg, másrészt annyi kőanyag nem volt az omladékban, hogy egy boltozatra is fusson belőle.

Munkában

A leletanyag azt is bizonyítja, hogy Szondi György vége nem jelentette egyben a vár végét is, hanem az még a 17. században is használatban volt a kerámiatöredékek alapján. A talán unalmasabbnak mondható kerámián túl az igazán érdekes leletek egy évszázadokkal korábban elkallódott Árpád-kori gyűrű, könyvveretek és egy 15. századi bronz gyertyatartó voltak.

A gyertyatartó

Ha nem tudtuk volna, hogy egy ostrom helyszínén kapirgálunk, akkor is bizonyítani lehetett volna a vár körül elszórt puskagolyókból és számszeríj nyílhegyekből. Mivel nem utalt semmi szándékos rombolásra, így az ágyútorony természetes módon pusztulhatott el a 17. század második felében, miután végleg felhagyták a várat. A Drégelyvárért Alapítvány célja pedig most végeredményben az, hogy a háromszáz év elteltével újra felépülő vár ne csak turistaútvonal legyen, hanem egyenesen zarándokhely.

A csapat

Ajánlott irodalom:
Feld István: Drégely vára. Várak Kastélyok Templomok. I./4.(2005.) 4-7
Majcher Tamás.: Drégely vára. Castrum. 1.(2005) 120
Mordovin Maxim: Ásatási jelentés. 2013. 09. 23-28. Elérhető online: http://5mp.eu/web.php?a=dregelyvar&o=sUXNjHeZlw. Letöltés ideje: 2014. 09. 13.

Szöveg: Kocsis Andrea
Fotók: Takács Ágoston
Szerk.: Vígvári Tamás



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.