Noé apánk vízözöne, avagy élménybeszámoló a XVII. Vármentő Napokról

Szerda délután jutott az eszembe a Bibliából ismert Noé: vajon ő hogyan tűrte az eső monoton kopogását hajójának oldalán? Mert én útban Szögliget felé, már egyre nehezebben fogtam fel, hogy most az autópályán egyenest egy viharzónába tartok. Hogy a hosszú hétvégét ilyen pocsék időjárással kell elviselnem. Nem-nem, nem lehet, hogy ennyire haragudjon ránk, Szádvár barátaira az Esőisten, hogy teljesen lehetetlenné tegye az őszi Vármentő Napokat. Mikor végre elérkeztem az esti alkonyatba burkolódzó Szögligetre, a negatív gondolatokat félrehessegetve vettem lépteimet a jól ismert Holló Vendégház udvara felé, ahol is sorra bukkantak elő a régi barátok, akik nagy örömmel ráztak velem kezet.

Szádvár keletről (Fotó: Vígvári Tamás)

Az est fénypontját mindenképpen a Tóthné Mihalik Katalin polgármesterasszonytól való elköszönés jelentette, akitől a Szádvárért Baráti Kör oly sok segítséget kapott a kezdetektől fogva. Kis csapatunk stílusosan egy katica-tortával köszönte meg munkáját, melyhez szép virágcsokor és sok-sok baráti puszi dukált. Aztán az est folyamán még sokáig beszélgettünk, tervezgettünk a terített asztal mellett.

Elköszönünk Tóthné Mihalik Katalin polgármester asszonytól.

Csütörtökön kora reggel izgatottan húztam félre szobám ablakán a függönyt, vajon mit mutat az időjárás? Sajnos az Esőisten még mindig nem zárta el a csapot, így a pocsolyák csak egyre jobban dagadtak. Ilyen körülmények között a meredek Várhegy oldalában botladozni a csúszós köveken az istenkísértés kategóriáját jelentette volna. De aztán kipattant egyik barátom fejéből az isteni szikra: menjünk el vizitálni az Intéző-házba!

Bubenkó Gábor barátunk mutatta be nekünk az épületet.

Az idén átadott, gyönyörűségesen felújított épület oltalmában Bubenkó Gábor amatőr helytörténész és az SZBK állandó tudósítója magyarázta el a hely históriáját. Ugyanis miután Szádvárt lerontották a XVII. század végén, az Esterházy-uradalomnak kellett egy új székhely, ahonnan irányítani lehetett a birtokot. Ennek vezetője, a földesúr által kinevezett intéző (másképpen ispán) lakott a boltíves szobákban, míg a jobbágyok a tágas udvarra szolgáltatták be az élelmiszerben kirótt adókat. Érdekes volt végighallgatni, és a szerző kisfilmjeit végignézni nemcsak az Intéző-házról, hanem Szögliget község múltjáról összegyűjtött információit, emlékfoszlányait. Végigjárva az épületet, elégedetten bólogattunk, látva a romos objektum tündérmesébe illő megszépülését. Annak pedig különösen megörültünk, hogy a még üres vitrineken lévő szöveg arról tájékoztatott: azokban lesznek kiállítva a Szádvárban kiásott tárgyak sokasága. Nem hiába izzadtunk hát a nyári régészeti feltárásokon, lesz mivel eldicsekedni az érdeklődőknek!

Aznap estére lángossütést irányoztunk be.

Szabó Miklós barátunk is tartotta magát a hagyományhoz, ismét csapott nekünk egy legendás „sajtos-füstös” lángosos partit, igaz, most ő csak lélekben tudta forgatni a tésztát. A csapatunk asszonyai és leányzói viszont annál fürgébben tették ezt, ujjaik alól sorra kerültek ki a lángosok és a „szádvári kelgyók”. Aki ez utóbbit esetleg nem érti – mert még nem vett részt vármentésen – annak elmagyarázom. A „szádvári kelgyó” egy virsli köré tekeredő tésztacsík, melyek együtt remek étvágycsináló párosítást alkotnak. Bátran leírhatom, hogy mindent felfaltunk. Éppen ezért – mert hát vigyázni kell a vonalainkra – egy délutáni levezető túrát hajtottunk végre az eső elmúltával Szádvárra, hogy szemügyre vételezzük szeretett várromunkat.

Vármentők, uccu fel a várba.

Péntek reggelre végre megkegyelmezett az Esőisten, így nekivághattunk harci fegyvereinkkel (ez alatt főként Göller-ollót kell érteni) a Szádvárra vezető szekérútnak. Bár már sokszor ballagtam ezen felfelé, de még mindig nem tudom felfogni ésszel, hogy évszázadokon keresztül ezen jöttek-mentek a Szádvárra igyekvő emberek. Most pedig mi, lelkes vármentők koptatjuk a sziklás talajt immáron nyolcadik esztendeje. Felérve a Várhegy magasába, egy rövid szusszanás és a munkavédelmi oktatás ívének aláírása után már rutinosan fogtunk neki a nagyon megunt, de mégis folyamatosan végezendő sarjazásnak. Mert ha rendszeres időszakonként nem vágjuk le a növényzet szerteszét kanyargó ágait, bizony Szádvárt ismét el fogja borítani a zöld dzsungel áthatolhatatlan takarója. A délutáni órákig tartó küzdelemben a Német-bástyáról ismét eltűntek a bokrok, ugyanígy a Porkoláb-fal előtere is átlátható és főként átjárható lett. Csapatunk néhány tagja a Kerek-bástya környezetén aprította a gazt.

Bár a gaz hatalmas, a hangulat azért nagyon vidám.

Közben mindenki igyekezett kis időt szakítani rá, hogy az állagmegóvás alatt lévő Csonka-bástyát is szemügyre vegye, ahol a NOVA-ALPIN Kft. mesteremberei végezték nehéz feladatukat az időjárás viszontagságai között. Az általunk eddig megismert kép, miszerint növényzettel benőtt, hatalmas kiromlásokkal csúfított bástya a Csonka, rövidesen meg fog változni. De erről majd a tavaszi vármentés alkalmával mesélnék inkább.

A Csonka-bástya novemberre megszépül.

Miután csütörtök délután levonultunk Szádvárból a faluban lévő szállásunkra, még egy meglepetés fogadott minket. A Szádvári Ordasok Íjász Egyesület tagjainak köszönhetően mindannyiunk részt vehetett egy hamisítatlan erdei lövészeten. Én csak a magam nevében nyilatkozhatom, bizony-bizony sokszor a nagyméretű mackó helyett a mögötte magasodó vékony fának a törzsét találtam el. Bár lehetséges, hogy állatbarát révén, direkt azt is akartam? Társaim arcát látva, mindannyian jól éreztük magunkat ezen az íjászaton, köszönjük szépen a szervezőinek a lehetőséget!

Közös íjászat a Szádvári Ordasokkal.

A szombati nap beköszöntével az időjárás végre tényleg a szebbik arcát mutatta nekünk. Elvégre ekkorra terveztük a kirándulást. Autókonvojunk elsőként a közeli Bódvaszilason fékezett le, ahol Koleszár Krisztián helytörténész mutatta be a községet. Megtekinthettük az erődfallal oltalmazott katolikus templomot, a tájházat valamint a szépen felújított egykori Esterházy-magtárt is. A nevezetességek köréből külön is kiemelném azt a kurta kis mozsarat, amivel talán egykoron Szádvárban jeleztek egyes eseményeket (ellenség közeledtét vagy éppen ünnepi alkalmakat). Innen nem messzire kellett gurulnunk, hiszen a közeli Tornaszentandrásra igyekeztünk, annak is nevezetes egyházába, amihez a faluból egy meredek kaptatón vezetett fel az út. A temető szélétől már láthatóvá vált a középkori plébániatemplom tömbje, amely csak úgy árasztotta magából a régmúlt idők hangulatát. Valószínűleg ezt is erődfal keríthette, melynek egyes alapfalai még látszanak a meredek domb oldalában. Számunkra, „szádvárasaknak” a legfőbb nevezetességét a hajó oldalában látható oltár jelenti, melyet a hagyomány szerint Szádvár elpusztítása előtt vittek le a várkápolnából az istenfélő emberek.

Vajon ez a kis mozsár egykoron Szádvárban szolgálhatott?

.

A kirándulás pillanatképei.

A sok nevezetesség bebarangolása közben alaposan megéheztünk, így nagy örömmel fogadtuk el Esztike néni ebédmeghívását, aki a templomdomb mögötti utcában tárt karokkal fogadott minket. Összeölelkezve emlegettük fel a régi történeteket, mert bizony éveken át Esztike néni főztje tartotta bennünk a lelket a nehéz fizikai igénybevételt jelentő vármentések alkalmával. Nagyon szépen köszönjük Esztikének a királyi vendéglátást!

Látogatás és ebéd Esztike néninél.

Utunk folyamán mindenütt kísért minket egy komor hegycsúcs, amiről az emberek levették a kalapot. Ezt a kőbányászattal megskalpolt hegyet Esztramosnak nevezik, ami eredetileg meredek hegyet jelentett. Az egykor 380 méter magas csúcsból a vasérc majd mészkő bányászat jó 60 métert lefaragott, így nyerte el jellegzetes csonka kúp alakját. De mindenképpen érdemes idegenvezető kalauzolásával lemenni gyomrának mélységes mély barlangjaiba {Rákóczi-barlang} majd felkapaszkodni a turistaút szerpentinjeit leküzdve a magasába.

Újabb állomásunk az Esztramos-hegy és a Rákóczi-barlang.

Ezt tettük mi is, szádvárasok, egy felejthetetlenül szép élménnyel ajándékozva meg magunkat. Persze, most is megfogadtuk, hogy jövő márciusban veletek ismét Szádvárban találkozunk!

Szöveg és fotók: Szatmári Tamás
Szerk.: Vígvári Tamás



Hozzászólások
Noé apánk vízözöne, avagy élménybeszámoló a XVII. Vármentő Napokról — 1 hozzászólás
  1. Irigyellek, Tamás, annyira jól írsz! Jó volt újra átélni a hétvégét beszámolód alapján, remélem,
    márciusban ismét találkozik a csapat. 🙂

    Viki

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.