Gondolatok Szádvár 1567-es ostromáról

Egy középkori vár több feladatot látott el sok évszázados fennállása során. Elsődlegesen az előkelő nemesi család számára biztosított jól védhető menedéket és kincseinek biztonságos tárházát. Másodsorban a várbeliek ellátását szolgáló váruradalom központjaként tekintettek rá. Ide szállították be a környező jobbágyfalvak népére kirótt földesúri szolgáltatásokat, élelmiszer és pénzbeli adókat. A feudális rend két nagy társadalmi rétege, a nemesek (földesurak) és a nemtelenek (jobbágyok) elkülönítésének napjainkig a jobb-rosszabb állapotban fennmaradt erődítmények jelentik a leglátványosabb tárgyi bizonyítékait. Akié a vár, azé a hatalom! – állapították meg a történészek teljes joggal. Az erős falakkal védelmezett várban strázsáló fegyveres katonaságnak parancsoló birtokos messze környék felé terjeszthette ki kardját, előtte hajolt meg a nagyrészt mezőgazdasági munkát végző lakosság. Így hát nem csodálható, hogy a várak históriája egyben a várostromok hosszú-hosszú sorát jelenti, hiszen mindenki igyekezett várat szerezni magának, ha pedig ez sikerült, máris a szomszéd várára fájt a foga.

Mivel ezt a honlapot Szádvárnak szenteltük, az alábbiakban ennek az 1567-ben lezajlott ostromáról osztanék meg néhány gondolatot az Olvasóval. Sajnos szerények az ismereteink erről a harci cselekményről, így sok mindenről csak a feltevéseimet tudom közzétenni, amelyeket majd remélhetőleg az egyes helyszínek alapos terepbejárása illetve régészeti kutatása fogja megerősíteni, vagy esetleg megcáfolni.


Itt szeretnék köszönetet mondani Miliczkiné Kenéz Andreának, Bubenkó Gábornak és Gál-Mlakár Viktornak, akiknek pontos helyismerete és lényegre törő ötletei nélkül nem születhetett volna meg ez a cikk.

Nagyon röviden az előzményekről. Az Aggteleki-karszt területén magasodó Szádvárat fennállásának nagy részében a főúri Bebek família birtokolta. Első ízben még Luxemburgi Zsigmond király adományozta nekik, hogy párthíveinek számát gyarapítsa. Később házasság révén más földesúr szerezte meg. A törökkel vívott 1526-os mohácsi csata utáni anarchikus időszakban azonban Bebek Ferenc nagyúr ismét megkaparintotta a régi fészküket. Ő és fia, György jelentősen megerődítette az ágyúkkal vívott hadviselés idején már elavultnak számító várat. Felismerték, hogy csak az ágyúkkal vívott hadviselésnek ellenálló, új védőművekkel az itáliai hadmérnökök által kifejlesztett bástyákkal tudják kellőképpen védelmezhetővé tenni Szádvárt. Az egyes építmények kronológiai sorrendjének megállapításához azonban még további kutatások szükségesek.

Tehát a Bebek família 1526 után ismét berendezkedett a magas hegycsúcsot koronázó Szádvárban, sőt a környék más erődítményeire és birtokaira is kiterjesztették hatalmukat. Abban a belháborús időszakban az ország vezető nemessége két pártra szakadva harcolt egymással. A bajok fokozásaként Szapolyai János király a vele ellenséges Habsburg Ferdinánd király legyőzésére segítségül hívta a törököt. Ez utóbbi azonban nem kímélte a békés keresztény lakosságot sem, hatalmas pusztítást okozva a felvonulása területén.

Ugyanekkor a nyugati zsoldosok is kirabolták és tönkretették mindazon területeket, amelyeken átvonultak. Bebek György füleki várát az oszmánok 1554-ben egy váratlan éjszakai rajtaütéssel bevették. Amikor a főnemes a visszafoglalására indult, a török kelepcébe csalta és fogságba ejtette. Kiszabadulásának feltételeként át kellett állnia az időközben elhunyt János király fia, János Zsigmond pártjára, mivel uradalmának területét Szádvár, Szendrő, Krasznahorka és Pelsőc várai, valamint az erődített gombaszögi kolostor védelmezte, így a Bebek birtok jelentős tényezőnek számított a Felvidéken. Éppen ezért Habsburg Ferdinánd király parancsot adott Schwendi Lázár kassai főkapitánynak, hogy jelentős sereggel vonuljon fel és foglalja el azokat.

A hadjárat már 1566 tavaszán elkezdődött, amikor a királyi csapatok Szendrőt, Krasznahorkát, Pelsőcöt és Gombaszöget is megszállták. Ezzel a Bebek család fennhatósága egyedül Szádvárra zsugorodott össze. Érezte is Bebek György, hogy mielőbb segítséget kell vinnie szorongatott várába, ahol a helyőrségnek az ő távollétében bátor asszonya Patóchy Zsófia parancsolt. Schwendi generális azonban ravasz hadvezér volt, elhatározta, hogy akkor támad, amikor nem várják. A középkori hadviselésben pihenőidőszaknak számító télen, pontosabban 1567. január hónapjának elején indult meg nagyszámú seregével Kassa városából. Mivel hadát a lovasságon kívül jelentős gyalogság és nehéztüzérség kísérte, ezekhez igazodva csak lassan haladhattak előre. Sajnos a korabeli leírások nem említették meg, hogy mennyire volt zord a téli időjárás akkoriban.

Szádvárat Kassa felől két irányban is megközelíthette az ostromra vonuló királyi sereg. Az országos kereskedelmi útvonalon Torna mezővárosa után tovább a Rozsnyóra vezető országúton Tornagörgő és Szádalmás érintésével, majd innen délnek fordulva a Szádvár alatt húzódó napjainkban „régi kövesút” nevezetű úton haladhattak. Második megoldásként Torna után a zsoldosok délnyugatra kanyarodtak le, hogy Bódvaszilas településénél vágjanak neki a Szádvárhoz vezető emelkedőknek.

Itt térnék ki egy napjainkban már nem létező község, Acskó történetére. Az 1426-os adóösszeírásban még 14 portával szerepelt, ebből 6 Bebek Imre, míg 8 Bebek Péter földesúr tulajdona. Viszont az 1605-ös szádvári uradalom összeírásában már, mint „prédiumot” (pusztát) jelölték meg. Tehát a kis jobbágyfalu eltűnése eme időhatárok közé tehető. Amennyiben Schwendi generális hada vagy annak egy része ezen a jobbágyfalun keresztül vonult fel, lehetségesnek tartom, hogy azok pusztításának esett áldozatul. Azt tudni lehet a korabeli leírásokból, hogy a nyugati zsoldos seregeket főként a mindennapi munkából kiszorult, sok esetben városi aljanépből, csőcselékből fogadták fel, akiket nem a kevéske zsoldpénz, hanem a lehetséges zsákmány, a meggazdagodás reménye vitt a toborzózászlók alá. Éppen ezért a Habsburg zsoldosokról elsősorban nem a fényes haditetteik, hanem a fékezhetetlen dúlásaik és rablásaik, a védtelen lakossággal szembeni kegyetlen bánásmódjuk jut először az eszünkbe. Ellenben más elgondolás szerint Acskó települését a portyázó törökök égették fel annyira, hogy többé nem épült újjá. Egy helybeli legenda ismeretes arról a fiatal leányról, Zsuzsikáról, aki félreverve a falubeli harangot jelezte a veszélyt a szádváriaknak. Erről kapta nevét Harangozó Zsuzsika.

Akár egy irányból, akár több felől vonulva, de Schwendi generális serege végül feljutott Szádvár északi oldalára, ahol a napjainkban is „Várkertnek” nevezett széles tisztás terül el. Ennek északkeleti oldalán, a várbeli ágyúktól biztos lőtávolon kívül üthették fel a főtábort.

Szerencsére azért két korabeli forrásból tudhatunk részleteket az egyes hadmozdulatokról. Magának Schwendi generálisnak a leveléből, amit Habsburg Miksa királynak írt, de a seregében szolgáló Forgách Simon lovassági tiszt is papírra vetette visszaemlékezéseit. A szoros blokád őrhelyeinek felállítása után megkezdték az erős kőfalak lerombolására magukkal hozott ostromágyúk felállítását. A várbeliek azonban nem nézték ezt tétlenül, heves ágyúzással többször is kivetették a királyi pattantyúsokat (tüzéreket) a készülő sáncokból. Történt ekkor haláleset is, míg Rudolf von Salis tüzérparancsnok csípőjét találta el egy golyó, aki attól fogva örökké sántított. Végül sikerült a királyi tüzérségnek három helyen is elsáncolnia magát és megkezdhették a meredek hegycsúcson emelkedő kőfalak ágyúzását. A korabeli leírások szerint észak felől és a várkapu felől is erősen lőtték Szádvárt.

Kis híján Schwendi generális életének a Bebek-vár alatt szakadt vége. Ő maga mesélte el Forgách kapitánynak, hogy amikor az egyik kora reggelen a ködös időben felderítésre indult, a feltámadt szél hirtelen elfújta az álcázásul használt ködfátylat. A várbeliek pedig észrevéve őt, erősen lövöldöztek rá. Nagy szerencséjére a hadvezérnek sikerült a területet benépesítő diófák mögé bújnia a golyózápor elől. Más alkalommal, a várkapuval szembeni ütegállás ellenőrzése során lőttek rá, a felé záporozó golyóbisok közül az egyik még a gallérját is megszaggatta.

A diófás helyszínt napjainkban is be lehet azonosítani a Szádvártól északra elterülő Várkert északkeleti részén, ahol még az egykori diófák elvadult utódai mélyesztik gyökereiket a talajba. Ennek a diófásnak a közelében pedig a legújabb turistatérképen a „Táborhely” elnevezés szerepel. Talán ez utalhat a Habsburg sereg egykori állomáshelyére.

Egy véres harci részletre csak a későbbi híradások alapján lehet visszakövetkeztetni. 1579-ben a Szepesi Kamara hivatalos tisztségviselői felmérték Szádvárt, annak állapotát. Nekik panaszolták fel a várbeliek, hogy a felvonószerkezettel ellátott „Csiga” területén régebben működött kutat nem lehet használni, mivel a nagy ostrom idején abba a német zsoldosok halottakat dobáltak. Ez alapján valószínűleg a főtáborbeli katonaság a megérkezése után egy rohammal elfoglalta a „Csigát” és az ott lévő magyarokat kardélre, illetve a kútba hányta.

Az egykori beszámolók szerint az erődítmény ellen négy napig tartó ágyúzás olyan súlyos károkat okozott, hogy az északi oldal kőfala egy szakaszon leomlott. A rövid, de meredek hegyoldalban lehetőség kínálkozott a gyalogsági rohamra a rés ellen. Ennek helyszíne valószínűleg az északi várfalon lévő Csonka és Sybilla-bástyák környezete lehetett, mert később ennek a várrésznek a mielőbbi kijavítását sürgették a várnagyok, legalább egy palánkfallal pótlandó a lerombolt falszakaszt.

A gyalogsági rohamra azonban már nem került sor. A várbeliek leüzentek, hogy tárgyalni akarnak, ami némi alkudozás után megköttetett, így Patóchy Zsófia és leányai, valamint 200 főnyi várbeli nép elhagyta Szádvárat. Forgách kapitány még feljegyezte, hogy a katonaság egy része szívesen szolgálná a kétfejű sasos zászlót, de nem tudni, hogy megtartották-e őket továbbra is Szádvárban. Az úrnő és személyzete bántatlanul elvonulhatott a közeli Torna várába, ahonnét az erdélyi birtokra utaztak tovább. Itt találkoztak Bebek Györggyel, akinek felmentő seregét jórészt török katonaság jelentette, de már későn érkezett, így várának feladása hírére csüggedten vonult vissza.

Felhasznált irodalom:
Détshy Mihály: Szádvár – Második kiadás 2004.
Sárközy Sebestyén: A történelmi Torna vármegye településtopográfiája – 2006.

A szöveget írta és a jelenkori fotókat készítette: Szatmári Tamás,
Szerk.: vigi



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.