Kutatom a várkutatókat

Hogyan kezdődött nálam a várak iránti rajongás? Gyermekkoromban egy zimankós téli hétvégén édesapám fogta a családot, és irány a Mátrába szánkózni! Majd valahogyan a gondviselés, mert utólag már arra kell fognom, úgy hozta, hogy a felkapott mátrai lesiklópályáknál nem akadtunk parkolóhelyre, ezért egészen Sirok községig autóztunk. Ott megpillantva a meredek hegycsúcsot koronázó építményt, rákérdeztem: mi az? Az a siroki vár – volt a válasz. Mondanom sem kell, hogy kikönyörögtem, másszuk meg a csúszós hegyi ösvényt a romokig. Hazatérve a meleg otthonba, egy spirálfüzetbe lerajzoltam a látottakat, mert igen megfogott a vulkáni sziklára felépített erődítmény. Majd a gyermekkönyvtárból olyan könyveket kölcsönöztem ki, amikben a középkori várakról írtak. Szinte faltam az ilyen témájú könyveket, nem is beszélve azon csokoládékról, amiket váras papírba csomagoltak. Ez utóbbiak napjainkban ismét megjelentek az üzletekben, ideális célpontként kínálkozva kirándulásokra.

Azóta több évtized telt el, de a középkori várak iránti szerelem nem hagyott alább a szívemben. Megtudtam, hogy a legtöbb esetben magára hagyott, erősen leromlott állapotú objektumok megismerésében egy kitaposott ösvényre léptem. Számos személyiség járt már ezen az úton, munkájuk gyümölcsét megismerni és hasznosítani kell a jelen és majd a jövő műemlékvédőinek is.

Az alábbi sorokban négy, egykoron élt várkutatót szeretnék bemutatni.

Könyöki József

1829-ben született a Komárom vármegyei Mocsa településen. A német származású fiatalember az osztrák hadseregben látta az érvényesülésének útját. Főként Itáliában teljesített szolgálatot, majd 1853-as leszerelése után a festészet iránt kezdett érdeklődni. 1861 után a pozsonyi főreáliskola rajztanári állását betöltvén végleg otthonául választotta a Duna menti patinás várost. A tisztes honpolgár megnősült, majd tevékeny részt vállalt az egykori koronázó székhelyen létrehozott Helytörténeti Múzeum megalapításában. Az 1870-es években a budapesti székhelyű Műemlékek Országos Bizottsága által kiadott felhívásra egymás után küldte be precíz, biztos kézzel véghezvitt rajzait és szöveges ismertetőit. Szabadidejében hatalmas területeket járt be, főként a Nyugat-Dunántúlt és a Felvidék nyugati vármegyéit. Az amatőr pozsonyi várkutató kapcsolata egészen 1890-ig tartott, amikor az időközben megváltozott összetételű Bizottság mérnöki végzettségű tagjainak már nem tetszettek Könyöki művei. A megsértődött férfiú ezután visszahúzódott pozsonyi otthonába, ahol Otto Piper német várkutató könyvének alapján megírta a „Középkori várak, különös tekintettel Magyarországra” című művét. De ennek kiadását már nem élte meg, 1900-ban elhunyt. Kéziratát 1905-ben Nagy Géza rendezte sajtó alá, jelentős mértékben kibővítve magyar vonatkozású várakkal. A „Könyökit” nemrégiben reprint kiadásban újra megjelentették. Nem hiányozhat a várbarátok könyvespolcáról.

Könyöki József mellszobra

Könyöki rajza Saskő váráról

Myskovszky Viktor

A felvidéki Bártfa ódon kisvárosában született 1838-ban egy lengyel származású kisnemesi famíliában. A középkori szász polgárok által emelt hely szelleme adhatta neki azt a tudatot, hogy elhatározza a műemlékek iránti elkötelezettséggel éli mindennapjait. A Lőcsén, Budán és végül Bécsben elvégzett tanulmányai után Kassa főreáliskolájában foglalta el az ábrázoló mértan és építészet tanári pulpitusát. Ebben párhuzamot lehet vonni Könyökivel. Főként a nyári szünidőket használta ki, hogy a lakóhelyéhez közeli vármegyék területét bejárja, az ott fellelhető objektumokat – várakon kívül főként templomokat – felmérjen és különböző grafikai stílusokban megörökítsen. Alkotásait szintén elküldte a budapesti Bizottsághoz, ahol napjainkban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Tervtárában őrzik. Myskovszky Viktor a műemlékek megörökítése terén gazdag örökséget hagyva maga után 1909-ben hunyta le örökre a szemét. 1999-ben több nyelvű emlékkötet jelent meg tiszteletére.

Myskovszky Viktor arcképe

Myskovszky rajza Árva váráról

Sóvári Soós Elemér

A harmadik bemutatásra kerülő személy az Abaúj vármegyei Nádasd községben látta meg a napvilágot 1844-ben. Ősei a történelemben bátor tetteket végrehajtó Soós nemesi famíliához tartoztak. Talán ez indította el a fiatal Elemér úrfit, hogy a Habsburg-lobogó alatt szolgálja le életét. 1866-ban a custozzai csata véres közelharcában sikerült elragadnia az olasz hadilobogót. Bár 1893-ban nyugdíjazzák, de a még az I. Világháború idején is katonai vezénylést vállalt egy hátországban felállított sebesült gondozó ezrednél. Hogy mikor kezdett el foglalkozni a középkori várakkal, nem tudni. Ő nem állt kapcsolatban a hivatalos műemlékvédelem képviselőivel, minden kutatását saját anyagi erejéből oldotta meg. Munkastílusát az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött FOL. HUNG 3105 és FOL. HUNG. 3512 jegyzet alatt őrzött, igen tekintélyes paksamétákban lehet tanulmányozni. Ha kibontjuk a masnikat, csodálatos anyag tárul a szemünk elé. Ceruzával vagy tollal sűrűn teleírt papírlapok, távlati képek és alaprajzok sokasága az egyes helyszínekről, vagy éppen zsírpapírra átmásolt rajzolatok váltakoznak korabeli amatőr fotográfiákkal és levelezőlapokkal. De megtalálható itt az ezredes úr keresztfiának, Aladárnak a levlapja, amin kérdezi keresztapját, hogy mit fotózzon le a nedeci várban. Számos könyvborító árulkodik, hogy Soós Elemér szerette volna megjelentetni az esztendők alatt összegyűjtött dokumentumait, de ezekből az anyagiak szűkössége miatt alig néhány várismertetés látott nyomdafestéket. 1929-ben halt meg Budapesten. A hatalmas terjedelmű kéziratot végül keresztfia, Aladár adta be az Országos Széchényi Könyvtárba.

Sóvári Soós Elemér portréja

Soós Elemér rekonstrukciós rajza Ónodról

Pogrányi Nagy Félix

Róla tudni a legkevesebbet a négy várkutatóból. Fiatalabb személy lehetett Soós Elemérnél, akihez közelebbről ismeretlen időpontban csatlakozott a várakról szóló adatgyűjtésben. Hiszen csak ő lehetett, aki az Abaúj vármegyei Skáros ismertetőjéhez odaírta, miszerint Soós 1928-ban felkereste, de a részletesebb bejárását a halála megakadályozta. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött második gyűjtemény – FOL. HUNG. 3512 – már sokkal rendezettebb, főként írógéppel tisztázott anyagnak tekinthető, Pogrányi keze-munkájának vélhető. Magáról Pogrányiról az interneten fellelhető kevés szöveg szerint annyit tudni, hogy miniszteri osztálytanácsos, külügyi titkárként tevékenykedett. Éppen ezért 1945 után a Horthy-rendszer tisztségviselőjeként nem kívánatos személynek számított, így Argentínába emigrált. A legutolsó híradások szerint nyelvészettel foglalkozott, Cuyo városának egyetemén tanított. Közelebbről ismeretlen időpontban halt meg. Fényképe sem ismert.

 

Szöveg és képek: Szatmári Tamás
Szerk.: vigi


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.